Európából jöttem. Mármint Tallinnból. Tehát Észtországból. Ismeretei alapján tudja az ember, hogy ez az ország a másik két balti állammal együtt mennyire Európa minden tekintetben#
Már a repülőtérről a városba autózva megragadott egy monda. (Mindig a népek karakterképe.) Nagy vizet látok. A tenger? – kérdem. Nem, ez az édesvízi Ülemiste-tó. Amikor a mitikus hős, Kalev meghalt, özvegye saját kezével hatalmas kőhalmot emelt sírjára, ez a tallinni Dóm-hegy. Egy kő kigurult a kötényéből, ma is látható nem messze a tótól. Mely egyébként az ő gyászoló könnyeiből keletkezett. A kövön viszont, amikor a várost kezdték építeni, a monda szerint ott ücsörgött Tó-apó, aki minden este bekopogott a városkapun, hogy elkészültek-e? És a polgárok rémülten mindig azt válaszolták évszázadokon át, hogy nem! Még nem kész a város! Ugyanis ha egyszer elkészülne, akkor ez a Tó-apó a városnál magasabban fekvő Ülemiste vizével elárasztaná őket. Mi lehet a monda értelme? Az, hogy ami kész – egyúttal már halott. Befejeztetett. Szerintem gyönyörű, mélyen igaz monda! S a város él és virul az ősi, mitikus füllentés jegyében.
Mert Tallinn gyönyörű. Az óváros olyan, mint egy középkori sűrítmény, ilyen töményen tán még sosem láttam történelmet épületekben megfogalmazva. (Világörökség!) Az ember bárhová pillant, gyönyörködik. Vendégek voltunk, egy író és egy operaénekesnő (Iván Ildikó, mellékfoglalkozásban a feleségem). Közös estünk volt az Opera kamaratermében, és megnéztük Komámasszony, hol a stukker című darabom észt nyelvű előadását a Theatrum nevű (bármily furcsa) színházban. Utána szerettünk volna vacsorázni, és ezt meg is szerettem volna írni, de most látom, hogy erre a beszámolóra már ebben a számban nem maradt helyem. Úgyhogy viszontlátásra a jövő héten!