Ha egy kiadó úgy ajánlja művét, hogy az “nem kellett senkinek és öt gazdaságra szakosodott kiadó utasította vissza”, s kijelenti: “a rendszerváltás után 12 évvel (talán) még ideológiai meggondolások is irányítják a könyvkiadást”, akkor joggal felkelti az olvasó kíváncsiságát.#PONTATLANUL. Az érdemes szerző, aki mozgalmas külföldi tartózkodása után 1990-ben tért vissza szülőhazájába, szigorúan bírálja a kommunizmus, a “parancsgazdaság” időszakát. Ebben persze nem áll egyedül. Az azonban már meglepőbb, hogy írásából kiderül: még halovány fogalma sincs arról, mi is történt itt e kritikus 40-50 évben. Ítéletei furák, komolytalanok. Íme egy: “A parancsgazdaságban a vállalatok kézi vezérlése még évtizedekig folytatódott, s az óriásvállalatok nem festhettek ki egyetlen helyiséget, nem állíthattak be egy vécét a Tervhivatal engedélye nélkül.” A pontatlanságok hosszú sorára amúgy nem is érdemes időt és helyet vesztegetni. Ami viszont valóban újdonság ebben a megfellebbezhetetlennek szánt ítéleteket hirdető tanulmányban, az nem a múlt utólagos átírása – ezt mostanság amúgy is gyakran tapasztaljuk -, hanem a rendszerváltás óta eltelt évtized gazdaságtörténetének részvétlen kritikája. Szerzőnk prekoncepciója egyszerű és nagyszerű. Idézzük: “Ez a könyv arról szól, hogy az áldozatok (mármint a rendszerváltás követők – K. D.) elkerülhetők, fölöslegesek és értelmetlenek voltak.” Nos, e merész tétel bizonyítása nem sikerült. Nincs okunk, hogy szerencsétlen balekoknak tartsuk polgárainkat. Igaz, a szerző egy helyütt elismeri: “A magyar gazdaság vezetőinek (tudniillik a rendszerváltáskor – K. D.) olyasvalamit kellett végrehajtani, amire precedens, recept nem volt. Ezt sohasem szabad elfelejteni.” Nagy Pongrác pedig éppen ezt felejtette el. Elfelejtette a hatalmas váltás gazdasági, szociális, politikai és nemzetközi feltételeit, körülményeit. Hazai helyzetismeretének hiánya meghökkentő vélekedésekre vezetett. Csupán érdekességképpen: szerinte a Marx Károly egyetemen csak azt tanulhatták a vezetők, hogy a kapitalizmus miért rossz, amiből még nem lett volna nagy baj, ha “fogyatékosságaik tudatában külföldi szakértőket alkalmaznak tanácsadóként”, mint az arabok az első olajválság idején. Ehelyett a Valutaalaphoz fordultak, amely hibás gazdaságpolitikához való ragaszkodással 1998. márciusig irányította a magyar gazdaságot, szerencsére később már nem. A szerző helytelenül ítéli meg a magyar gazdaság 1989. évi állapotát, illetve a recesszió elkerülésének lehetőségét. Abban persze igaza van – hiszen utólag könnyű okosnak lenni -, hogy kevesebb hibával, bajjal és bánattal lehetett volna megúszni a privatizációt, a csődöket, a vállalatok leépítését. De hát az adósságot fizetni kellett, a szovjet piac elvesztésének hatásait el kellett viselni. És még sorolhatnánk egy erősen sebezhető külkereskedelemre utalt nyitott gazdaság csupán nagy áldozatok árán megoldható gondjait. Róluk pedig itt alig esik szó.
BŰNLAJSTROM. Nagy Pongrác legfőbb következtetése: “A magyar gazdaság rendszerváltás során bekövetkezett hanyatlásának úgyszólván egyetlen oka a hibás gazdaságpolitika. Ezen belül is a hitelkivonó pénzpolitika és a kereslet-visszafogó jövedelempolitika.” Ahhoz pedig, hogy ez így alakult, hozzájárult még az uralkodó közgazdasági gondolkodás árjával úszó és a nagyközönséget félretájékoztató sajtó, a nyilvános gazdaságpolitikai viták hiánya, meg a tájékozatlan országgyűlés, amely elősegítette, hogy a hibás politika még éveken át folytatódjon. Ezt a bűnlajstromot még kommentálni sem érdemes.
A recenzens pedig eszmefuttatása végén úgy gondolja: e “mindenkinek” szóló könyv szerzője megszívlelhetné a népi mondást: Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. Akkor mindannyian jobban járunk.