Híres, a vietnami háború idején megjelent könyvének az alábbi címet választotta az amerikai vezérkar addigra félreállított főnöke, Taylor tábornok: A bizonytalan harsona (An Uncertain Trumpet). A kifejezés azóta is felbukkan az amerikai publicisztikában a politikai habozás körülírásaként.
Most, a fehér porok keltette rettegés és az Afganisztánra zúduló bombák napjaiban is van vita, habozás bőven. De a szituáció nem vietnami. A harsona nem bizonytalan, s azért nem, mert a globális terror ellen most egy egész zenekar hangja kíséri. Olyannyira, hogy a dolog már nem Afganisztánról szól, hanem arról, hogy a világ vezető hatalmainak – talán első ízben – közös ellenségük van és ez elindított egy folyamatot. Amikor a diplomácia közös nyelve még a francia volt, ezt úgy hívták: renversement des alliances. A szövetségek meg- vagy fel fordítása.
Az első, világpolitikai értékű mozdulat Moszkva és Washington látványos közeledése volt. A volt közép-ázsiai szovjet köztársaságok megnyitása az amerikai légierő és deszantegységek, majd az orosz elnök berlini és brüsszeli szereplése után a hétfőn Pakisztánba és Indiába induló Powell amerikai külügyminiszter már úgy fogalmazott, hogy “az orosz-amerikai kapcsolatok történelmi léptékű, gyors és földrengés erejű változáson mennek keresztül”.
ÉS KÍNA? A szövetségi rendszerek szempontjából ezek után az maradt a döntő kérdés, hogy mit szól majd Peking. Áprilisban, az amerikai felderítő repülő és egy kínai vadászgép összeütközése, majd Bush Tajvannak szóló fegyvereladási ajánlata után a kínai-amerikai kapcsolat szinte hidegháborús élességű volt. Úgy tűnt: új erőre kap és intézményessé válik egy Amerika ellenes orosz-kínai szövetség. Szeptember 11., a New York és Washington elleni terrortámadás után (és nyilván Putyin villámgyors reagálásának napjaiban) a “harsonaszó” Pekinget is ráébresztette arra, hogy nemcsak az Amerikához fűződő gazdasági és technológiai kapcsolatok életben tartása létfontosságú számára, hanem a közös veszedelem, az iszlám terrorizmus elleni harc frontjához való illeszkedés is. Csiang Cö-min elnök telefonon megkereste a Fehér Házat. Felajánlotta hírszerzési információk átadását, csendben elismerte az amerikai visszacsapás jogosságát és utasítást adott, hogy a kínai média megértéssel kezelje Washington lépéseit.
Hogy a kapcsolat eddigi változása kelthet-e olyan várakozásokat, mint Putyin fordulata, ma még nem lehet tudni. Mindenesetre tény, hogy Kína határos Afganisztánnal és nyugati, mohamedán lakosságú tartományaiban már eddig is éreznie kellett az iszlám szélsőséges erőinek nyomását.
Néhány nap múlva talán okosabbak leszünk. Most csütörtökön Bush – elnökké választása óta először – Kínába érkezik. Sanghajban tartják az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) konferenciáját. Tizenkilenc kormányfőt várnak, Japántól Indonézián át Ausztráliáig. Még soha, és így 1949 – a polgárháború vége, az amerikaiak által támogatott Kuomintang rezsim bukása (és Tajvanra menekülése) – óta sem volt ilyen méretű és egyben ilyen szintű tanácskozás kínai földön.
EGYÜTT A HÁROM ELNÖK. Arra sem volt még példa, hogy Oroszország (vagy korábban a Szovjetunió) és az Egyesült Államok első embere egyszerre tartózkodjék Kínában. Így most az APEC alkalmából, vagy netán ürügyén lehetőség nyílik hármas egyeztetésre Bush, Putyin és Csiang Cö-min között. Azt, hogy mi lesz ennek a rendkívüli találkozónak a következménye, csak találgatni lehet. Az előjelek mindenesetre hasonlóak a Putyin-Bush fordulatéhoz. A múlt héten Washington és Peking újra tárgyalt az emberi jogokról. Ezt a párbeszédet Kína 1999-ben, belgrádi követségének lebombázása után szakította meg. Küszöbön áll Kína felvétele a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO), ami távolabbi része az orosz napirendnek is. Finom célzások hangzottak el arról, hogy Peking (mint Moszkva a csecsen háború esetében) Tibet ügyében várna “nagyobb megértést” az amerikaiaktól.
Sok még a kérdőjel és a kölcsönös gyanakvás. Az APEC ülés peremén nem triót, hanem három harsonaszólót fogunk hallani. Ám a közvélemény most különösen érzékeny. A három szóló után már sejteni fogja, hogy lehetséges-e a “szövetségek megfordítása” abban a háromszögben, amelyben eddig a “kettő az egy ellen” orwelli dogmája volt a szabály.