Közhely ma már, hogy a XXI. századdal egy időben beköszöntött Új Gazdaságban felértékelődik az emberi tőke. #HÁTTÉRBEN A MINŐSÉG. Ám ha mélyebb elemzésre törekszünk, mint tette ezt Tímár János és Polónyi István Tudásgyár avagy papírgyár kifejező című dolgozatában, rájövünk: nem volna jó, ha vélt vagy valós eredményeink miatt túlzott büszkeség dagasztaná a honfiúi kebleket. A jelen ugyanis nem olyan szép, s a jövő sem kecsegtet sok jóval, ha nem számolunk le a hamis illúziókkal. Szerzőink ezért arra a hálátlan feladatra vállalkoztak, hogy szigorú de igazságos bírálattal illessék iskolarendszerünket és azt a bizonyos tudást, általános ismeretszintet, amit mostanság (is) inkább méltatni szokás. Sokoldalúan alátámasztott, döntő megállapításuk úgy szól, hogy az oktatás és különösen a szakképzés átlagos színvonala, eredményessége nem kielégítő, mi több, egyre romlik. A felsőoktatásban pedig a “diplomagyártás” erőltetése háttérbe szorította a minőségi követelményeket, a főiskolák és egyetemek okleveleket ontó intézményekké váltak, a diplomák leértékelődtek. Ha pedig ez így van – és sajnos nincs indokunk a kételkedésre -, akkor rendkívül fontos számba venni mindazokat az okokat, amelyek ezt a helyzetet előidézték.
A hiedelmek, tévhitek, előítéletek között elsőként a tudás és oktatás közötti különbség elmosódása említhető. Részben erre vezethető vissza az a feltételezés is, hogy a több és magasabb képzettségű munkaerő, elsősorban a felsőfokú diplomával rendelkezők bősége felgyorsítja a gazdaság növekedését, és egyúttal a gazdasági elmaradottságunk felszámolását. Ez az uralkodó felfogás a “mennyiség” mögött az oktatás minőségét, színvonalát óhatatlanul háttérbe szorítja. Hosszú távon is káros következménye: az alsó- és középfokú oktatás elhanyagolása, elfeledkezvén arról, hogy komoly, eredményes, hatékony felsőoktatás csakis megfelelő, színvonalas alsóbb iskolákra épülhet. Továbbá: a felsőoktatás túlzott mértékű fejlesztése szükségszerűen együtt jár a szakmai színvonal visszaesésével.
A szerzők a bajok egyik fő okát a pedagógusok kirívóan alacsony anyagi megbecsülésében látják. A következmény: presztízsük csökkenése, valamint az egyre veszélyesebb kontraszelekció. Mind kevesebb tehetséges, jobb sorsra érdemes fiatal választja tehát ezt a nem sok babérral járó, nehéz pályát. Hozzájárul mindehhez a szakma elnőiesedése is. Kis kitérő: a pedagógusok a múltban sem részesültek nálunk tisztességes fizetésben. Tanúskodik erről már a XIX. századi magyar irodalom. A gimnáziumi tanárok viszont a múlt század első évtizedeiben jobban jártak, tekintélyes és megbecsült személyiségek voltak. Ekkortájt az érettségi bizonyítvány volt a belépő a középosztályba, az úri társadalomba.
Ám térjünk vissza a mára. A pedagógusbérek rendezése a rendszerváltás óta minden kormány programjában szerepelt, de soha nem volt rá pénz, miként most sem, amikor igazán sok mindenre van. Igaz, nemcsak pénzhiánnyal magyarázható közoktatásunk – enyhén szólva – felemás állapota. Az általános iskolák nem tudnak sokat kezdeni az egyre nagyobb számú hátrányos helyzetű fiatallal, akiknek jóformán esélyük sincs a továbbtanulásra, a társadalmi felemelkedésre. Szép cikkek és tanulmányok szólnak például a sok tízezer romagyerek gondjairól, ám a néhány látványos akció nem old meg semmit. De menjünk tovább. Illúziók övezik gimnáziumaink eredményességét is, elfeledkezvén arról, hogy az ország mintegy ezer középiskolája közül mindössze körülbelül harmincból kerül ki a diákolimpiák részvevőinek túlnyomó része.
FOLYTATÓDÓ POLARIZÁCIÓ. Közoktatásunk tehát végső fokon nem képes és nem is alkalmas arra, hogy megakadályozza, vagy legalábbis fékezze társadalmunk kettészakadását. Az elmúlt évek oktatásfejlesztési kampányai sem javítottak sokat ezen az állapoton. A mostani, felsőoktatást előtérbe helyező fejlesztési politika “a tudásgyártól a papír(oklevél)-gyár felé tereli a felsőoktatást”. Ide kívánkozik könyvünk egyik Klebelsberg Kúnótól származó, 1927. évi, ám ma is érvényes idézete: “Azok jó kétharmada, akik diplomához jutnak, minimális a tudásuk. Visszaéléssel állunk szembe.” A “nagyüzemi diplomagyártás” azonban nem csupán színvonaleséssel jár, hanem strukturális munkanélküliséggel is, hiszen senki sem tudja, hogy “ha tíz év alatt megduplázódik a pályakezdő diplomások száma, milyen munkahely vár rájuk”. Azután itt van még a ritkán emlegetett túlképzés, annak ártalmas hatásával, hogy a középiskolai végzettséget kívánó munkaköröket tömegesen drága pénzen képzett diplomások foglalják el.
Végül egy bánatos észrevétel e rendkívül tartalmas, értékes könyvről. E fontos munka – és a dicsérő jelzőket ne is szaporítsuk – megérdemelné, hogy valódi sikerkönyv legyen, amit politikusok, szakértők, közemberek egyaránt haszonnal forgatnak. Sajnos azonban világos stílusa ellenére ez a sokat ismétlő, megszakított gondolatmenetekben bővelkedő, nehezen áttekinthető “szaktanulmány” aligha válik népszerű olvasmánnyá. Nagy kár!