Bizony gyakorta megsértik honatyáink is – tisztelet a kivételnek – a nyelvtani alapszabályokat#
TANKÖNYV, SZAKKÖNYV, KÉZIKÖNYV. De félre a nosztalgiával! E hosszúra sikeredett, ám mégis fogyatékos bevezető után térjünk a tárgyra: Szabó Katalin Kommunikáció felsőfokon című kiváló munkájára, amely egyesíti magában az egyetemistáknak szóló tankönyv, a hozzáértők számára hasznos szakkönyv és a különösen praktikus kézikönyv jellemző vonásait. A szerző szándékát és egyben mondandóját leginkább az alcímek fejezik ki: Hogyan írjunk, hogy megértsenek? Hogyan beszéljünk, hogy meghallgassanak? Hogyan levelezzünk, hogy válaszoljanak? Ezekre a valóban izgalmas kérdésekre ad meggyőző válaszokat a közgazdaság – és a kommunikáció – professzora, miközben bőségesen foglalkozik azzal is, hogy mire jó az internet, hogyan írjunk tudományos dolgozatot, mire ügyeljünk szakmai önéletrajz írásakor, vagy mire figyeljünk, ha interjút adunk. Tévedne mégis az, aki csupán azt gondolná: végre született egy színvonalas útmutató a kommunikációs tudnivalókról a főiskolások, egyetemisták számára, hogy felkészültebben küzdjenek meg gondolataik, mondandójuk egyértelmű és szabatos kifejtésének számos buktatójával.
E didaktikailag is példamutató mű ezt megkönnyítendő, többek között jó néhány hasznos és szórakoztató feladatsort és tesztet tartalmaz. Ám könyvünk ennél jóval többről, voltaképpen anyanyelvünkről szól.
FORMÁLÓDIK, DE NEM TÖKÉLETESEDIK. A nyelvől, amelyről Bárczi Géza kiváló nyelvészünk így írt: mint eszköz, a legbonyolultabb gépezet, nem egyszeri alkotás, hanem szakadatlanul alakuló, fejlődő valami, melyet egy egész nép szakadatlanul formál, tökéletesít. Nos, a formálásról írtak ma is igazak, a tökéletesítésről azonban vitatkozni lehetne. Szabó Katalin könyve erről is szól, méghozzá az értelmes és világos beszéd és írás titkairól, fortélyairól, s talán elsősorban a stílusról. Hangsúlyozza: a jó stílus világos, tömör, erőteljes. A közéleti szereplőkre tudvalevően jellemző a stílusuk. (Már ha van nekik.) Sajnálatos, hogy a kutatók, oktatók – és tegyük hozzá, a közélet szereplői hasonlóképpen – “nem sokat törődnek sem a nyelvhelyességgel, sem írásuk eleganciájával, kifejezőerejével”. Mivel pedig a szavak a stílus meghatározó elemei, a stílus javításának fő módja szókincsünk bővítése. “A lendületes, érzékletes, magával ragadó stílus mind a beszédben, mind az írásművekben a siker, a meggyőzés fontos eszköze” – állítja szerzőnk. Ezt ugyan már talán sokan elismerik, mégis elfeledkeznek róla: “Ha a beszéd zavaros, a gondolkodás is az.”
A stílusnál – és a szókincsnél – maradva nem hagyható említés nélkül a honi nyelvművelők kilátástalan harca azért, hogy “gátat vessenek az idegen, köztük az angol nevek áradatának a szaknyelvben, de a politikai szónoklatokban is”. Nem sok jót ír szerzőnk a szakmai vitákról sem. Íme: “Gyakran érzékelünk türelmetlenséget, arroganciát, udvariatlanságot, bizonytalanságot az eszmecserékben”. Ezért azután vannak “csúnya viták” is, ha a résztvevők bizonytalanok, s nem éreznek biztos talajt a lábuk alatt. Ilyenkor “a vita elfajul, ellenséges, rossz légkörben zajlik”. Még szerencse, hogy a politikai vitákban ilyesmit nem tapasztalunk!
Végezetül: zűrzavaros korunk tragikus eseményei sem vonhatják kétségbe jeles szerzőnk sarkalatos állítását; azt, hogy az oly sokszor méltatlanul használt nyelv az emberiségnek máig legnagyobb találmánya. Helytálló tehát napjainkban is a hazai felvilágosodás és a dicső reformkor jelszava: nyelvében él a nemzet. Mint ahogy megszívlelendők Füst Milán sorai is: “Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok / S azt meg kell védened.”