Az én igazi, rózsadombi gyerekkoromat megelőző kisgyerek-éveimben, még a harmincas évek elején, a Vérmezőnél laktunk – akkor még lovagoltak ott, apám is -, és mindig a Várba vittek sétálni, megmászván a Mikó utcához kapcsolódó irdatlan hosszú lépcsőt. Általában megnéztük az őrségváltást (egy király nélküli királyság királyi testőrsége celebrálta). Már ötéves koromban is kicsit komikusnak találtam a díszkatonásdit, hogy olyan komolyan veszik a díszlépés kivitelezését, mintha az életük függne tőle. De ugyanez a röhöghetnék környékezett később is, akár a medvekucsmás angol testőröket, akár a monacói operettceremóniát vagy a viaszbaba Lenint őrző szovjet silbak döngetését láttam. (A világot kormányzó dürrögő férfitársadalom parádézásai.) A Várat én akkor szép és pókhálós negyednek láttam, naftalinszagú nénik és raccsoló, vadászzakós bácsik lebegtek valószerűtlenül a város feletti hegyen, ezt a lebegést később Chagall képein fedeztem fel az ő gyerekkora Galíciájának háztetői fölött. (A vadászzakóból itt kaftán lett.) Nekem a Vár azóta is elvarázsolt rezervátum, valódi ódonság és kirakati turizmus elegye, melyben elfér a Zsigmond-korabeli vár darabos szépsége, és egy építmény, amilyen tulajdonképpen nem is létezik, a Halászbástya, mely olyan giccses, hogy már szép.
Időnként fellátogatok ide, hogy elmúljon a nosztalgiám. De nem tud elmúlni teljesen, ahhoz pókhálóival együtt is túl szép. Gondoltam, nem a régi, bevált, üzletszerűen patinát kínáló vendéglők egyikébe megyek, hanem keresek egyet, mely kilóg a sorból. Így kerültem a Café Miróba az Úri utcában. Az ötlet jó, a nagy avantgard mester – biológiai álom-szürrealizmus? – formavilágát ültették a falak közé, legérdekesebbek a hajlított vas székek tekervényes fonalféreg-indázásukkal, zöldre festve, szabálytalan, tarka, abszolút “mirós” támláikkal, így a tér megtelik Miró lényeivel, formáival. Az élénk sárarany falakon mindig más festmények, eladásra szánván. És naponta más élőzene. Elcsíptünk egy hagyományos kanapét, amin ülni is lehet, és vacsorát rendeltünk. A kimondottan kedves, de kissé konfúzus pincérlány némi nehézségek árán kihozta a tárkonyos ragulevest, ez jó volt. Tudom, hogy Magyarországon nem szabad bécsiszeletet enni, ha valaki egyszer már evett Ausztriában, most, az ígérgetésekre föl, sok év után megkockáztattam: kár volt. Hiába, nem megy. A panír mindig vastag és ízetlen, a hús felkunkorodik, ahelyett, hogy lelógna a tányérról, mint egy másik spanyol szürrealista mester, Dali képein a megpuhult órák. Párom katalán pulykája, mézzel, fehérborral, szőlővel, mazsolával jó kompozíció, de túladagolt édességét valamivel ellentételezni kellene. Bő a süteménykínálat (de egy ilyen édes pulyka után az ember inkább kovászos uborkára vágyik.) Nagyon fantáziadús a fagylaltkehely-választék, 16 féle teát lehet kapni, és rengeteg fiatalságot. Ugyanis a Café Miró nyilvánvalóan a fiatalok tanyája, jó őket nézni, és ők azt rendelik itt, amit érdemes, teákat, fagylatokat, édességeket. Aki erre a jó hangulatra vágyik, és erre a kávéházi kínálatra, az üljön be ide. Aki pedig jót akar vacsorázni, keresse a jó régi bevált vendéglőket. De utána ne hagyja ki desszertként a Café Mirót sem.