A Margitsziget még mindig sziget a nagyváros kaotikus dzsungelében. Nem tudja megdarálni és bezabálni az őrjöngő város.#
Sok korszakot megélt ez a Palatinus, majdan Grand Hotel, nehéznél nehezebb időket, de még a Rákosi-korszakban is megmaradt a nimbusza. A Margitsziget némileg – nem nagyon! – menedék maradt akkor is. (Mint ahogy menedék maradt például 1956 után Mensáros Lászlónak, aki a börtönből szabadulva a Casinóban pincéreskedett, hogy a színpadról letiltva megéljen, természetesen nem takarékoskodva a mártírszerep ól kidolgozott részleteivel. Úgyhogy annyian kezdtek miatta járni ide, hogy a hatalom rémülten mégiscsak inkább leküldte Szolnokra színésznek.)
A klasszikus formájában újjászületett Nagyszálló ma is a főváros egyik legkellemesebb oázisa. A szigetélmény most is megvan. A tölgyek, platánok, rózsakertek, hatalmas pázsitzöldek idegnyugtató védelme állja a nagyváros ostromát. A szobákban már nincs termálvíz, de alagúton lehet átsétálni a hetvenes évek végén épült Thermál Hotel vizeihez. Nem kis pénzért, de békebelien nagy nyugalom van itt. És nem utolsósorban jókat lehet enni.
Psota Irénnel és más barátainkkal a sörözőben vacsoráztunk a lombok hűvösében. Psota nagy ínyenc – remélem, nem sértem e közléssel személyiségi jogait -, élvezet vele enni. Miután az egész társaság megállapodott egy vészesen jól hangzó roston sült libamáj-koalícióban, párolt körtével, a rizottó és krokett mellé lottyintott szarvasgombás-rókagombás-áfonyás mártással, Irén és jómagam tekintete megakadt, megannyi előételt átugorva, a kolozsvári töltött káposztán. Némi szégyenkező hezitálás után úgy döntöttünk, hogy kolozsvári testvérünket kinevezzük előételnek, és akkor szalonképesek maradunk. Nem bántuk meg. Utána még jobban ízlett az elképesztő libamáj, komplikáltan egyszerű harmóniájával. Majd “fujtásnak” – Felvidék! – élveztük a séf ajánlotta különböző delikateszeket. De ezt már nem lett volna szabad! Hogy is írta Arany? “A tölgyek alatt / Beteg ősz poéta”. Ez voltam én.