Lányom már régóta hajtogatja, hogy menjek el a Belgrád-rakparton a Toscana Étterembe. Kár volt késlekednem.#
Már az étlap megragadó, b_rbe kötött merített papírjával. Bevezet_jéb_l rövid történeti áttekintést kapunk Toscanáról, s ezzel együtt a nagyon kedves pincér (pedig távozásomig sikerült inkognitó maradnom!) toszkán kenyeret rak elénk. Melyr_l most már tudom, azért tradicionálisan sótalan, mert a germánok betörése után az ötödik században a só mint importáru csak a gazdagok luxusa lehetett. (A kovásztalan kenyér után újabb egészséges kényszerhagyomány.)
El_étel az önkiszolgáló büféb_l: a rajongásig kedvelt halacskák, calamarik, olívás saláták, savanyúságok. Utána a livornói hallevesben minden pompás disznóság benne van, amit a tenger kínál: tintahal, polip, csillagos cápa, kardhal, galinella, fekete kagyló, sziklahal. Felséges, bonyolult íztenger, csak a marseille-i kiköt_i vendégl_kben illatozó (én itt ettem a legjobbat) provence-i halleves, a bouillabaisse költészetéhez hasonlítható. Ha egyszer elszabadul az _rület, nincs megállás, ezért mindezek után grillen sült haltál következett, tengeri süll_vel, tengeri borjúval (ez nekem premier volt: hatalmas élmény a száj padlatának), király- és garnélarákkal. (Láttam a szomszéd asztaloknál néhányat a 25 féle óriáspizzából is: ide vissza kell térnem még néhányszor!) Az étek magunkhoz vétele el_tt megszenteltem a pillanatot (a 8 féléb_l) egy h_tött grappa di muscatóval, a polipokat és rákokat pedig egy Pinot Grigióval (Santa Margherita), magyarán szürkebaráttal locsoltuk, hogy ne hiányozzék nekik annyira a tenger. Ez a nálunk is meghonosodott barát ugyanis innét származik, Toscanából. Állítólag.
Medici-pompa nem volt, mondám, de egy echte röneszansz profil azért fel-felbukkant, az egyenesen Toscanából idecsábított séf, Monsignore Lippi, szakácsornátusban. E röneszansz festményeken látha-tó fej elégedetten szemlélte, amint a falánk, rákcuppantó tömeg mohón tünteti el remekm?veit.