Van valami titokzatos képtelenség abban, ahogy Buda, közelebbről a Lágymányos kellős közepén egyszer csak ott csillog az ember előtt egy sással övezett igazi tó. #
Kerek asztalnál ültünk (csupa kerek asztal van itt), nekem pedig, néhányszor elmondtam már, ez az egyik gyengém. Igazi diskurálós asztal, márpedig mi Szakonyiékkal nagyon szeretünk diskurálni. A pincéri fogadtatás kifogástalan, mindvégig az is maradt. A hatalmas display tányérok (amit tálalás előtt leszednek) – szépek, Kókay Krisztina szignálású Alföldi Porcelán. Ezt szeretem, stílus van benne. Mint ahogy stílus van abban is, hogy a bőséges borkínálatban találtunk (és ittunk) egy házi bort, illetve a ház borát, badacsonyi olaszrizlinget, a Nemesgulács-Rizapuszta Pincészetből. Egyszerű, egészséges borocska. Tetszett, hogy “Dinnyefesztivál” volt, sárgadinnyés étkek, elsősorban ardeni (majdnem pármai) sonkával, pörkölt dióval! A rostonsült juhsajt balzsamecet öntettel maradandó íz. A kacsamájjal töltött csirkemell tepertős túrós csuszával, paprikás mártásban megtocsogtatva jól kifundált kompozíció. Más világ a mézes-szójás kacsamell burgonyalepényen (lengyel placky), mandulás szőlővel (a kacsa így – kacsamáj-kacsamell – teljes körű foglalkoztatást nyert: közgazdászok álma!). A fokhagymás harcsaderék kapros káposztával fogásnál az a helyzet állt elő, hogy a kapros káposzta elsöpört mindent, s tán ezért a harcsa kissé sápadt hatást keltett, szerintem vagy több fokhagyma jár neki, vagy valami egyéb fűszertöbblet. Túrógombóc, grillázs parfé: mindkettő semmi különös, de korrekt. Jó volt itt diskurálni Szakonyiékkal a kerek asztalnál, barátom még egy új könyvét is dedikálta nekem. De ezzel se tudta elrontani az estémet.