Végleges mérlegkészítésre a rendszerváltás óta eltelt évtized ugyan csak röpke idő, de néhány lényegbevágó tanulság levonására mégis elegendő.#HUMÁNUSABBAN.A széles látókörű, alapos felkészültségű, ismert és elismert szociológus ezeknek az írásainak közreadásával azt a célt tűzte maga elé, hogy a szociálpolitika szakszerűbbé és humánusabbá váljon. Ez feltételezi a jövedelem, a tudás és a hatalom igazságos és méltányos elosztását, valamint azt, hogy a politika is elfogadja és elismerje a “részt vevő demokrácia” elveit és gyakorlatát. A szándék dicsérendő, még ha az “eredmény” a rideg tények ismeretében felettébb kétséges is.
Kétséges már csak azért is, mert “a rendszerváltással a szociálpolitika a politika kitüntetett terepe lett”. Ebből pedig aligha sülhet ki valami jó. Íme: “az egyes kormányok változó igényei szinte vitustáncot járattak a szociálpolitikával”, miközben kezelniük kellett a munkanélküliséget, az új szegénységet. A rendszerváltás ígéretes és korszakfordító politikai változásokkal járt együtt, az első években óhatatlanul bekövetkezett gazdasági visszaesés “bocsánatosnak láttatott sok antiszociális lépést”. A kényszerek romboló hatásához hozzájárult “a minimális szociális állam” új doktrínája, s annak szellemében az esélyeket közelítő szociális rendszerek felbontása, ezzel a szélsőséges új nyomorúságok “természetesként” való elfogadása. A mindhárom kormányt érintő következtetés elgondolkoztató: “bizonyos társadalmi károk valóban elkerülhetetlenek voltak, de nem volt minden szükségszerű, ami történt”. Igaz az is, hogy a mostani kormányzat “már olyan társadalmi helyzetet örökölt, amelyben már nagyon jelentősek voltak a társadalmi egyenlőtlenségek. Ám azóta a szakadék a szegények, a lecsúszottak és a jómódúak között tovább mélyült. De ez sem volt szükségszerű” – hangsúlyozza Ferge Zsuzsa.
KETTÉHASADÓBAN?A helyzetet súlyosbítja a fogyatékos központi segítség, “a szociálpolitika szegénypolitikává való silányítása”. Ez azután oda vezethet, hogy a kormányzat a piacnak adná át a főszerepet, nem vállalva az esélyek kiegyenlítésének nemes feladatát. Akkor pedig bekövetkezhet a társadalom kettéhasadása. E fenyegető veszély elhárítható volna akkor, ha a szociálpolitikát visszaadnák a társadalomnak, közüggyé tennék a központi újraelosztást, biztosítva a polgárok részvételét a jóléti rendszerek alakításában. Az utóbbi időben azonban inkább arra a régi útra kezdünk visszatérni, amikor ismét a “mindenható atya”, az állam kívánja meghatározni, eldönteni: mire is van szüksége “az alattvalóknak”. Újra kísért tehát az állami paternalizmus baljós szelleme. Ezt jelzi a civil fórumok – mint az egészség-, illetve a nyugdíjbiztosítási önkormányzatok – gyors felszámolása.
Mindezek után nem váratlan az, amit a tekintélyes társadalomkutató a mai magyar szociálpolitika prioritásairól ír. Nézzük: “Az adófizetőktől egyre kevésbé teherbírásuk arányában elvont forrásokat (a szociálpolitika – a szerk.) nem elsősorban az átfogó közös ügyekre, például a jövőbe – gyerekekbe, fiatalokba – való beruházásokra fordítja, de nem is elsősorban a szegénység, leszakadás megelőzésére vagy enyhítésére. A voltaképpeni cél a felső- és a középosztály közpénzből való erősítése.” E kemény szavak jól rímelnek Máté evangéliumának híres soraira: “Mert mindenkinek, akinek van, adatik, úgyhogy bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van.” Ám hagyjuk a bibliát és térjünk vissza a földre: egy “kétharmados-egyharmados társadalom”, ahol a honpolgárok jó részének kevés az esélye a felemelkedésre, nehezen találja meg a helyét az Európai Unióban. És még valami. A piaci versenyben becsülettel helytállni képes, sikeres polgárok inkább hívei, mint ellenzői az esélyek minél nagyobb egyenlőségének, mert egyenlő(bb) esélyek mellett saját teljesítményük is elismertebb lesz. Ez egyúttal annak is biztosítéka lehet, hogy a társadalom nem fog szétszakadni lelkifurdalásos nagymenőkre és irigykedő csórókra.
BALJÓS KELEPCE.Végezetül még egy ide kívánkozó hivatkozás: Kornai János (1989-ben megjelent!) Indulatos röpirat című munkájában olvasható: “Végzetes lenne a stabilizáció és az ország felvirágoztatása szempontjából, ha ilyesféle szereposztás alakulna ki: …a kormányzat áll a gazdagok mellett, és aki a szegények mellett áll, annak szembe kell szegülnie a kormányzattal.” Itt ugyan még nem tartunk, de jóval nagyobb társadalmi felelősségtudat szükségeltetik ahhoz, hogy ezt a baljós kelepcét kikerüljük. Zárjuk ezzel a Ferge Zsuzsa elmélyült kutatásokkal, tényekkel, adatokkal bőségesen alátámasztott tanulmányairól szóló elmélkedést: ha a szociálpolitika formálói e kötet alapvető megállapításait megfontolásra érdemesítenék, Magyarország felvirágoztatásának számos akadályát sikerülhet majd leküzdeni. Az égiek akaratából talán még a kapanyél is elsül.