Még ma is vannak csodák, ebben a zord vadkapitalista világban, csak ott kell lenni, ahol a csoda történik.#
Ezt a múltat nemrégiben kisöpörték innét, és feltámasztották a fénylő régmúltat. Eredeti (és egy kis hozzáadott) szépségében pompázik minden. Megvan a Zsolnay, a Lotz, az ódon faburkolat, a tükörfal, a patinás bútorzat. Nézzük mit tud a konyha?
Tud például előételnek egy rostonsült vargányával körített, érett vajpuha bélszín carpacciót. (“Őrült jó” – mondja a marhavész idején a merészebb vendég.) Aztán tud pompás homárkrémlevest. Majd lazacot roston, spenótos pennetésztával, tejszínmártással leloccsintva. (Mert amennyire szeretem a spenótot és a spárgát, annyira nem szeretem a parajt és csirágot! Sajnálom, tisztelt nyelvőrök!) A párom Viktória-tavi fogasfilét evett kevert salátával: estére könnyű költemény. (Ha már költői világnap van.) Még sok minden hívogat az étlapon – például provence-i avagy parmezános báránybordák! -, de mindent nem lehet. Édességnek egy házi specialitást ettünk, nevét nem tudom, valami szaftos piskótaféle: jó, de ettem már jobbat is. A lényeg: a közel 120 éves lokalitás megmenekült az enyészettől. Persze nem állítom, hogy egyetemista koromban ide járván, az árak nem voltak barátságosabbak. Hát igen, valamit valamiért. És ez a valami néha elég sok.