Meglehetősen elmarasztalóan fogalmaz a környezetvédelem témakörében az Európai Bizottság 2000. évi magyar országjelentése. Baj van tehát a környezetvédelemmel, de talán érdemes tisztázni, mi a baj és mekkora. Ebben a kérdésben ugyanis eltér a magyar állampolgárok és az európai uniós (EU) hivatalnokok álláspontja. Míg a polgárt a levegő minősége érdekli, az eurokratákat az, hogy kellően sűrűn telepítettek-e a levegő minőségét ellenőrző mérőhelyek, és szabványos-e a mérőműszer. A hivatalnokok a hulladékgazdálkodás terén is inkább a nyilvántartási rendszer szabályozottságára, az információk megbízhatóságára, a lerakott szemét kémiai összetételére figyelnek, míg az “egyszerű halandóknak” a szemétszállítás díja, a hulladéklerakók külső megjelenése, a lakóterülettől való távolságuk és más, érzékelhető jellemzőik fontosak.
A RECESSZIÓ ÁLDÁSAI.A brüsszeli értékelés tehát azt az elmaradást rója föl, amely a jogszabályalkotásban, az információs rendszer fejlesztésében, az intézményrendszer építésében megmutatkozik, de nem szól természeti környezetünk tényleges állapotáról. Márpedig az nemzetközi összehasonlításban jó közepesnek mondható, sőt a közép- és kelet-európai országok többségénél kedvezőbb.
Az elmúlt évek gazdasági változásai elsősorban a jelentősen környezetszennyező nehézipari ágazatokat érintették hátrányosan. Ennek afféle szerencsés mellékhatásaként jelentősen csökkentek a környezetterhelés hagyományos formái: mérséklődött például a kén-dioxid-, a nitrogén-oxid-, a por- és a nehézfém-kibocsátás. A szerkezetváltás egyúttal az alkalmazott technika életkorában, illetve anyag- és energiahatékonyságában is kedvező trendtörést eredményezett. A külpiaci orientáció megváltozása – mára az uniós tagországok több mint 70 százalékkal részesednek a magyar exportból -, illetve azok a pozitív mellékhatások, amelyeket az EU piaci követelményeinek meghatározóvá válása kikényszerített, szintén érződnek a hazai környezeti problémák enyhülésében.
A legjelentősebb társadalmi környezeti konfliktusokat változatlanul a veszélyes hulladékok okozzák. A valós gondok mellett az információk bizonytalansága, politikai és lobbiharcok is fokozzák az e területen tapasztalható káoszt. A statisztikai adatok azonban elrettentésre inkább alkalmasak, mint reális elemzésre, illetve valós környezeti stratégia kimunkálására. A veszélyes hulladékok mennyisége a szikár számadatok szerint 1993 és 1997 között minden erőfeszítés ellenére alig változott. Csakhogy ez valójában nem igaz. A timföldgyártás maradékaként felhalmozódó vörösiszap évi mennyisége például kevesebb mint harmadára, az élelmiszeriparban keletkező veszélyes hulladék pedig kevesebb mint felére csökkent. A települési és intézményi veszélyes hulladék mennyiségi növekedésének pedig egyenesen örülnünk kell, mert ez azt jelenti, hogy a korábban a kommunális hulladékba kerülő anyagoknak – többek között akkumulátoroknak, szárazelemeknek, festékeknek vagy hígítóknak – egyre nagyobb részét sikerül elkülönítetten összegyűjteni.
Mennyibe kerül a felzárkózás? Az EU környezetvédelmi feltételeinek teljesítése a Kerekes Sándor és kollégája, Kiss Károly által elvégzett, az 1997 és 2010 közötti időszakot felölelő számítások szerint 1997. évi árakon 2300-2900 milliárd forintba kerülne. Ebből a legnagyobb tételek: levegőtisztaság-védelem 500 milliárd; felszíni vizek védelme 1300-1600 milliárd; felszín alatti vizek védelme 130-260 milliárd; hulladékgazdálkodás 230-250 milliárd; megfelelés az IPPC-direktívának 100-300 milliárd forint. Ehhez járulnak még a működési és fenntartási költségek, amelyek nagyságát 350-730 milliárd forintra becsülik.
Magyarországon a környezetvédelmi kiadások jelenleg a GDP 1,0-1,3 százalékát teszik ki, miközben a fejlett ipari országokban 1,5-1,8 százalék a megfelelő mutató. A Nemzeti Környezetvédelmi Program előirányzatai szerint a honi arány 2010-re 2,0-2,2 százalékra nő. Amennyiben feltételezzük, hogy a GDP 2010-ig átlagosan évi 3,5-4,5 százalékkal bővül, akkor a környezetvédelemre fordítható rész növekedéséből képződő kumulált érték 2200-2500 milliárd forintra, azaz a kötelezettségektől valamivel elmaradó összegre jön ki.
A legkritikusabb terület a szennyvízelvezetés és -tisztítás, amely a számításokban 770-800 milliárd forinttal szerepel, de az illetékes tárca ennél is magasabb összeget igényelt. A szinte minden határon túl növekvő követelések mögött a szakértők az érintett csoportok – önkormányzatok, kommunális vállalatok, vízgazdálkodás – érdekeinek előtérbe kerülését látják. Az informális adatok azt mutatják, hogy a hivatalos költségelőirányzatok a tényleges költségeknek gyakorta a duplájával dolgoznak.
KEGYES STATISZTIKA. A statisztikák összevont adatai tehát elfedik a kedvező tendenciákat. Ezzel mind környezetünk, mind iparunk állapotáról a szükségesnél negatívabb képet festünk. Az erőművi salak és pernye például 1996-tól III. osztályú veszélyes hulladéknak minősül, s ez a tétel komolyan lerontja a hulladékstatisztikát. Bár az EU-csatlakozás környezetvédelmi szempontból általában szigorításként jelenik meg a közvélemény előtt, a veszélyes hulladékok vonatkozásában mégis inkább enyhítésről kellene beszélni, hiszen az uniós statisztikai rendszer átvétele önmagában mintegy 40 százalékkal “csökkenti” azok évi mennyiségét – amennyiben a tagság pillanatától mi is ugyanazt tekintjük veszélyes hulladéknak, amit az EU tagállamai. Mindezek után el kell ismernünk: nem a brüsszeli bizottság tehet róla, hogy az általunk szolgáltatott adatokból ránk nézve kedvezőtlen következtetésekre jut. Végtére is valóban nem mindegy, hogy a veszélyes hulladékok mennyisége 3,6 vagy 1,4 millió tonna/év. Miután legalább 10 esztendeje készülünk a belépésre, már igazán elérhettük volna, hogy a statisztikákban megjelenő adataink összehasonlíthatóak legyenek az uniós tagokéval.
INTÉZMÉNYI HIÁNYOSSÁGOK.A másik trendtörés annak az eredménye, hogy az EU követelményeinek megfelelően Magyarországon is megváltoztak a környezetvédelmi prioritások. A megoldandó feladatok között előbbre kerültek azok, amelyeket a csatlakozási szándék nélkül valószínűleg csak később teljesítettünk volna.
A két trendtörés számos előnyös következménnyel járt, viszont kiegyensúlyozatlan fejlődéshez vezetett. A környezetvédelmi kerettörvény és az emissziós határértékek megfelelnek az uniós követelményeknek, az intézményrendszer azonban egyenlőtlenül fejlődött. A települési önkormányzatok például számos környezetvédelmi jogosítvánnyal rendelkeznek, ám azok érvényesítéséhez nem elegendőek sem a személyi, sem a tárgyi feltételek. Az intézményrendszer fejletlensége miatt gyakran több figyelem irányul a felelősség megállapítására, mint a problémák megoldására. Sőt, az országjelentés súlyos szakemberhiányról beszél, holott ma egy sor környezetmérnöki és környezetgazdálkodási diplomával rendelkező fiatal szakember nem talál képesítésének megfelelő állást. A követelmények teljesítéséhez tehát leginkább a szervező erő hiányzik.
A csatlakozási tárgyalások környezetvédelmi fejezetének egyik leginkább húsbavágó kérdése, vajon mennyibe kerül majd a követelmények teljesítése. A jövendölések ma több ezermilliárd forintról szólnak (lásd külön írásunkat). A jelenlegi trendek matematikai kivetítése persze nem számol a műszaki fejlődéssel és hatékonyság-javulással. A becslések ehelyett általában abból indulnak ki, hogy a GDP növekedésével együtt nő a szennyvíz és a hulladék mennyisége. Ám amennyiben egy költségkalkuláció a technikai haladást és a szerkezetváltás hatásait, a tisztább termelés és fogyasztás lehetőségeit is figyelembe veszi, bizonyára sokkal kisebb beruházási igényeket és reálisabb felzárkózási időt kap eredményként.
A csatlakozási feltételek teljesítésének erőteljes jövedelemátcsoportosító hatása is van. A felzárkózás terheit ugyanis túlnyomórészt a bányászat, az energiaipar, a vegyipar, a kohászat, a közlekedés és a könnyűipar viseli majd, míg a turizmus és idegenforgalom, a környezetvédelmi ipar, az építőipar, a bankok és a biztosítási szolgáltatások, az egészségbiztosítás, az oktatásügy, az önkormányzatok és a közigazgatás a javuló környezetállapot haszonélvezői lesznek.
Kisvállalkozók kínjaiELÖREGEDETT ESZKÖZÖK.
Közúti szállítójárműveik és termelőeszközeik általában elavultak, így azoknak nemcsak a termelékenysége, hanem a környezetszennyezése is jelentősen rontja a statisztikai átlagot.
KICSIBEN GAZDASÁGTALAN.A piacon hiányoznak a kis méretekben zajló termelés egészére kiterjedő környezetvédelmi megoldások, a tanácsadó cégek, a kivitelezők és az úgynevezett környezetvédelmi ipar jobbára egy-egy technológiai folyamatra korlátozódó megoldásokat kínál. Ezekkel viszont rendszerint csak azt érik el, hogy a termelés egy adott pontján a korábbi szűk keresztmetszet helyett kapacitásfelesleg keletkezik és másutt jelenik meg a szűk keresztmetszet.
TŐKEHIÁNY.E vállalkozások általában tőkeszegények, ezért nem is képesek az egész gyártórendszer egyidejű fejlesztésére. A bankok is csak a meglévő vagyonuk “kiegészítésére” adnak hitelt és ezzel konzerválják a csúcstechnológiáktól való elmaradást.
SZAKÉRTŐHIÁNY.Nincsenek saját szakértőik, ezáltal kiszolgáltatottak mind a hatóságoknak, mind a piacnak.
Az uniós csatlakozás szempontjából mindazonáltal az egyik legfontosabb kérdés a gazdaság környezeti teljesítménye. Brüsszel többek között elmarasztalja Magyarországot amiatt, hogy a levegőszennyezést ellenőrző monitoring rendszer nem felel meg a szabványnak. Ez azonban nem csökkenti annak a jelentőségét, hogy például 1999-ben megszűnt az ólomtartalmú üzemanyagok forgalmazása, és ezzel töredékére csökkent az ólomkibocsátás. Elgondolkodtató persze, hogy amikor az üzemanyagok minőségének megváltoztatása sokmilliárdos beruházást igényelt a Mol Rt.-től, vajon mi akadályozza a megfelelő monitoring rendszer ezen költségek töredékéből megvalósítható kiépítését.
HIVATALNOKI ELVÁRÁSOK.Jókora problémává nőhetik viszont ki magukat a Széchenyi-terv autópálya-, csatornahálózat- és lakásépítési programjainak környezeti hatásai. Míg az előző évtized környezetvédelmi szempontból kimutatható javulást hozott – élveztük a szerkezetváltás környezeti ajándékhatását -, a következő évek gazdasági fejlődése szinte elkerülhetetlenül egy új típusú környezetpusztítással lephet meg bennünket. Érdekes módon számos, Brüsszel által elvárt mutatónk javulni fog. A csatornaépítések hatására például zárul a közműolló, de a beruházások építőanyag-igénye és nagyipari jellege, valamint a létesítmények helyigénye óriási túlhasználatot indukál a természeti erőforrások terén. Hasonló a helyzet az autópálya-építéssel. Számos gazdaságfejlesztési érv szól mellette, de szigetekre szabdaljuk vele a természetes ökoszisztémákat, és ezzel tovább pusztítjuk a biodiverzitást. Az építés anyagigénye és az autópálya által gerjesztett közúti forgalom környezeti mérlege szintén egyértelműen negatív.
Ezek a fejlesztések másrészt szédületesen javítják azokat a mutatókat, amelyeket az EU-hivatalnokok elvárnak tőlünk. A csatornaépítés, az autópályákhoz kapcsolódó környezetvédelmi beruházások – zajvédő falak, állatok részére épített átjárók – növelik a környezetvédelmi kiadásoknak a GDP-ből való részesedését. Sőt, ilyen hatással lehet az automobilizmus további térhódítása is, hiszen a katalizátor értéke szintén környezetvédelmi kiadásnak számít. Jelenleg a hazai statisztika ezeket a ráfordításokat nem tartja nyilván a környezeti kiadások között, de a nyugati világban, sőt már Csehországban is oda sorolják ezeket a tételeket.
KICSIK, DE FONTOSAK.A gazdaság környezeti teljesítményéről szólva mindeddig nem tettünk említést a bruttó hazai termék 45 százalékát előállító és a munkaerő 70 százalékát foglalkoztató kis- és középvállalatokról. Az ebbe a körbe tartozó cégek az úgynevezett diffúz szennyezők közé tartoznak, ezért tevékenységükről nincs megbízható statisztika, és a környezetvédelmi szabályozás sem igen tud mit kezdeni velük. Pedig a problémák egy része igencsak szembeszökő (lásd külön). Nagy számuk és a foglalkoztatásban játszott szerepük miatt a következő évtizedben a kis- és közepes vállalkozások a gazdaság stabilizáló szegmensei lehetnek, de jócskán fennáll annak a veszélye, hogy a környezetszennyezést és az alacsony környezeti hatékonyságot is konzerválhatják. Jelenleg nem tudjuk, hogy e kör arányaiban pontosan mennyivel “járul hozzá” a környezetszennyezéshez, de valószínűleg jóval többel, mint a GDP-hez, tehát egyértelműen rontja az ország átlagos környezeti hatékonyságát. A kisvállalkozások támogatása az EU és a magyar kormányzat fejlesztési stratégiájában is a prioritások egyike. A környezeti dimenzió viszont mintha hiányozna ezekből a fejlesztési elképzelésekből.