Miközben végigsétálunk a Tong Yang Indonesia (TYI) cipőgyár Dzsakarta mellett elterülő, 8500 embert foglalkoztató komplexumának forróságot árasztó, ütött-kopott épületein, Dzsang Mu-jong, a vállalat elnöke sorra megmutatja, milyen javulásokat értek el az elmúlt két évben. Az intézkedéseket legnagyobb vásárlójuk, a Reebok International Ltd. felszólítására kellett meghozni, csillapítandó a nyugati aktivisták tiltakozását, akik azzal vádolják az amerikai céget, hogy munkásaikat sanyargató cipőgyártókkal áll beszállítói kapcsolatban.
Tavaly új gépeket szereztek be a TYI-nél, hogy a cipőtalpak ragasztásához egy vízben oldódó anyagot használhassanak a korábbi kőolajszármazék helyett, mivel az utóbbi folyamatos belégzése veszélyeztette a dolgozók egészségét. Új szellőztető rendszert állítottak üzembe, miután a Reebok emberei a régit alkalmatlannak minősítették. Korszerűbb, támlás székeket vásároltak a gépek mellé, hogy a fiatal varrónők meg tudják támasztani a hátukat, valamint derékvédő öveket a nehéz súlyokat mozgató ötszáz munkásnak. Az évi 100 millió dolláros árbevételű TYI összességében 2 millió dollárt fordított saját pénzéből a Reebok igényeinek kielégítésére. Dzsang meglepetésére azonban a befektetés kifizetődőnek bizonyul. “Három év alatt teljes egészében megtérül – mondja -, munkások produktívabban dolgoznak, és az új gépek is hatékonyabbak.”
KIRAKATRENDEZÉS. A TYI erőfeszítései megmutatják, milyen előrehaladást érhetnek el a fogyasztói javakat gyártó nyugati vállalatok az embertelen üzemi körülmények felszámolásában. A kilencvenes évek elején sok társaság fogadott el magatartáskódexeket, amelyek értelmében a beszállítóknak meg kell szüntetniük a kegyetlen körülményeket és a dolgozók kihasználását. Az ázsiai gyárakban tett látogatások alapján az utóbbi egy-két évben számos cég – köztük a Reebok, a Nike, a Liz Claiborne és a Mattel – végre el is kezdte kikényszeríteni a kódexek betartását.
Több mint egy tucatnyi társaság összefogott egy olyan, az egész ágazatra kiterjedő rendszer megteremtéséért, amely szavatolja, hogy az Egyesült Államokban eladott fogyasztási cikkek emberi körülmények közt készüljenek. A legambiciózusabb kezdeményezés a Fair Labor Association (Szövetség a Tisztességes Munkáért), amely az amerikai elnök által életre hívott, vállalatokat és emberi jogi szervezeteket tömörítő munkacsoportból nőtt ki. A szövetség világszerte külső megfigyelőket tervez küldeni a gyárakba, biztosítandó, hogy azok betartsák a minimális követelményeket valamennyi területen, az egészséges és biztonságos munkavégzéstől kezdve egészen a szakszervezeti tagság jogáig.
A baj az, hogy az említett vállalatok számítanak kivételnek. Jóllehet megannyi multinacionális cégnek vannak olyan telephelyei Ázsiában és Latin-Amerikában, amelyek működése semmivel sem rosszabb a nyugatiakénál, sajnos még mindig jóval többen vásárolnak olyan gyáraktól, ahol riasztó állapotok uralkodnak. Különösen igaz ez az élőmunka-intenzív szektorokban, így a ruha-, cipő- és játékgyártásban. És a munkaügyi kódexek érvényesítését ígérő társaságok jelentős része egyelőre nem jutott túl a kirakatrendezés stádiumán.
Vannak azután komolyabb ügyek is, s azokkal még a Reebok és a hozzá hasonló cégek sem tudtak eddig megbirkózni. Hogyan lehet például tiszteletben tartani a dolgozóknak a kollektív béralkuhoz való jogát Kínában, amikor az ország tiltja a szabad szakszervezeteket, és sokszor nem tartja be saját – papíron egyébként nagyon tetszetős – munkaügyi törvényeit? A legtöbb nyugati vállalat a béreket sem emelte, holott azok gyakran elmaradnak attól a szinttől, amelyet maguk a kormányok – köztük az indonéz – egy család eltartásához elégségesként határoznak meg.
Amerikai munkaügyi és emberi jogi csoportok szerint Ázsiában és Latin-Amerikában több ezernyi üzem termel úgy észak-amerikai és európai cégek számára, hogy a legkülönfélébb módokon sanyargatja dolgozóit: például napi 16 óra munkára kényszerítve őket, vagy lecsalva amúgy is sovány fizetésük egy részét. “Az ilyenfajta viszszaélésekkel vádolt nyugati vállalatokról rendkívül nagyvonalú volna azt állítani, hogy akár csak tíz százalékuk tett valami érdemlegeset a munkakörülmények javításáért” – mondja S. Prakash Sethi, a Baruch College üzleti professzora, aki segített a Mattel tucatnyi kínai, indonéziai, mexikói és más országbeli gyárát átfogó monitoring-rendszer kiépítésében. A visszaélések ráadásul szaporodni látszanak. Az Egyesült Államokban a ruházati cikkek kiskereskedelmi árai 1982 óta az inflációnál alacsonyabb mértékben nőnek, az ázsiai gyártulajdonosokra pedig – mint panaszolják – nagy nyomás nehezedik, hogy találjanak új módozatokat a költségek csökkentésére. “Az amerikai kiskereskedők leszorítják az árakat, és emiatt egyre többet kell kipréselni a munkaerőből” – jegyzi meg Robert Antoshak, a ruházati ipari tanácsadással foglalkozó Werner International alelnöke.
VISSZAÉLÉSEK. Amikor aktivisták azt vetik a szemükre, hogy a dolgozókat kiszipolyozó gyáraktól vásárolnak, a márkás termékek forgalmazói rendszerint visszautasítják a vádakat. Sok minden szól azonban amellett, hogy a bírálóknak gyakran igazuk van. A Business Week nemrégiben utána járt annak, hogy a Wal-Mart Stores Inc. egy olyan kínai gyártól vesz Kathie Lee Gifford márkájú retikülöket, ahol őrök verik a munkásokat, a tulajdonosok pedig a fizetés nem kevesebb mint 70 százalékát levonják élelmezési és szállásköltség címén. Az esetet először a New York-i National Labor Committee közölte. A munkajogi szervezet májusi jelentése tizenhat, nyugati társaságokkal szerződésben álló kínai gyárral foglalkozik, s megállapítja, hogy mindegyik megsértette a helyi munkaügyi törvényeket vagy a vásárló cég saját kódexét.
A jelentésben szereplő amerikai vállalatok némelyike – köztük a Timberland Co. és a New Balance – arról tájékoztatott, hogy vizsgálatot végeztetett a kínai üzemekben, s a vádak többségét megalapozottnak találta. Mások viszont – így a Huffy Corp. és a Stride Rite Corp. – nem voltak hajlandók nyilatkozni az ügyben, és megtiltották, hogy a Business Week felkeresse az érintett gyárakat. Eközben a Harvard és további négy egyetem munkatársai egyéves vizsgálódás eredményeként tanulmányt tettek közzé arról, hogy hét fejlődő országban tizenhárom, amerikai cégek számára márkavédett ruhákat készítő gyár nem fizet bért a dolgozóknak, megengedhetetlenül sok túlórázást követel tőlük, továbbá nem törődik eléggé a munkahelyi biztonsággal.
A JÉGHEGY CSÚCSA. Hogy a vállalatoknak milyen nehéz dolguk van az embertelenségek felszámolásában, azt jól példázza a Liz Claiborne Inc. próbálkozása az egyik guatemalai üzem munkakörülményeinek javítása érdekében. A ruházati cikkeket gyártó amerikai óriáscég 1998-ban, egyik szállítójának ellenőrzése céljából, együttműködésbe kezdett a guatemalai és amerikai egyházi és humanitárius aktivisták által létrehozott Commission for the Verification of Corporate Codex of Conduct (Coverco) elnevezésű szervezettel. Helyi források szerint a Guatemala City közelében működő koreai tulajdonú Choi Shinről van szó. A Liz Claiborne tavaly nyilvánosságra hozta a Coverco jelentését, de a gyár nevét nem árulta el, és a Business Weeket sem engedte a helyszínen tájékozódni.
VÉDELEM NÉLKÜL. A Coverco problémák tömkelegére bukkant. A Choi Shin nem tudta mivel cáfolni a munkások állításait, miszerint nem kapták meg a nekik járó túlórapénzt és a beígért célprémiumokat. A veszélyes vegyi anyagokkal dolgozó alkalmazottak nem részesültek a szükséges védelemben. A mosdók és a büfék állapota nem felelt meg az egészségügyi követelményeknek. Néhány igazgató üvöltözött a munkásokkal, vagy felmondásra kényszerítette a panaszkodókat. A gyár alkalmazottainak 88 százaléka nő, akik – mint beszámoltak róla – sokszor hiába kéredzkedtek el orvosi rendelésre, nem hagyhatták ott munkájukat. Egy veszélyeztetett terhes asszonyt csak öt órával azután engedtek el, hogy fájdalmakra panaszkodott. A magzat meghalt.
A Coverco szerint a Liz Claiborne által kifejtett nyomás hatására a gyárban lassanként javul a helyzet. De a Choi Shin csak a jéghegy csúcsa. “Az exportra termelő ruhagyárak többségénél hasonló problémák vannak” – állítja Homero Fuentes, a Coverco vezető koordinátora.
A dolgozók, minthogy nem hozhatnak létre szabad szakszervezeteket, gyakran nem tudnak kellő erővel fellépni az éhbérnél magasabb keresetért. A Guatemala City egyik külvárosában, Villanuevában található Modas Uno Korea ruhagyár augusztusban beszüntette a bérkifizetést, és kirúgott 22 embert, akik panaszt tettek a munkaügyi minisztériumnál. Szeptember 2-án a munkások megrohamozták az üzemet, elmaradt járandóságukat követelve – és a társaság engedett. Október elején azután a gyár bezárt, s akkor a dolgozóknak – mint ők maguk elmondták – végkielégítés helyett varrógépeket ajánlottak föl. “Több órát dolgoztatnak, mint amennyiért fizetnek” – mondja Albina de Perez, a kirúgottak egyike, aki heti 25 dollárt keresett a gyárban. A Modast a Business Week hiába hívta, hogy választ kapjon kérdéseire, a telefonokat senki nem vette föl.
A vállalati felelősségprogramok néhány országban végre valahára gyorsabb haladást látszanak eredményezni. Ez a helyzet Indonéziában, ahol az erőskezű Szuharto elnök 1998-as bukása óta kevésbé nyomják el a munkaügyi aktivizmust. A Dzsakarta közelében működő lepusztult Golden Adishoes cipőgyár a nyáron beleegyezett egy sor átalakításba, amelyeket a Reebok követelt meg annak fejében, hogy elkezdjen vele gyártatni. A Sethi professzor által megszervezett monitoring-csapatnak köszönhetően számos változás történt abban a két, szintén Dzsakartához közeli üzemben, amelyek közel 12 ezer alkalmazottal Barbie-babákat készítenek a Mattel számára – ezekben a legutóbbi ellenőrzés már tiszta és légkondicionált munkahelyeket talált. A Mattel tavaly kivonta a termelési folyamatból a veszélyes anyagokat – tájékoztat Tracey Rogers, az egyik Barbie-gyár igazgatója. A dolgozóknak, ugyancsak a Mattel kezdeményezésére, lehetőségük van arra, hogy jobban fizetett állásokba lépjenek előre, ha sikeresen elvégzik az évente megtartott szakismereti vizsgákat. Rogers hetente négyszáz, véletlenszerűen kiválasztott alkalmazottal találkozik, hogy meghallgassa ügyes-bajos dolgaikat. “Őszintén szólva – mondja – ezzel az eljárással mi magunk is jól járunk.”
ÉHBÉRÉRT. Az ilyen javulások azonban valószínűleg nem csendesítik el a nyugati tiltakozókat, akik szerint a multik kizsákmányolják a munkásokat. Független ellenőrzésnek csak néhány amerikai társaság veti alá magát. A dolgozók bére, bár valamivel jobb, mint az átlagkereset az adott országban, mégis elenyészően kevés, különösen akkor, ha a Nike és a Reebok közel 40 százalékos bruttó nyereségrátáját is figyelembe vesszük. A TYI 22 centes órabért fizet, alig többet az Indonéziában érvényes minimálbérnél. Minden egyes pár cipőért 13 dollárt kap a Reeboktól, de abból csak 1 dollárt juttat a dolgozóknak. Ugyanakkor azt állítja, hogy az anyag- és működési költségek után nyereségrátája csupán 10 százalék. A Reebok felé nem emelheti árait. “A legalacsonyabb árat kérő szállítókat keresik” – mondja a TYI egyik igazgatója. “Ha nem vagyunk elég olcsók, átmennek Vietnamba vagy máshova.” A nagy nyereséget persze a márkanév-tulajdonos nyugati cégek és a kereskedők teszik zsebre: egy pár cipő ára általában 60 és 70 dollár között mozog.
Számos fejlődő országban hatalmas túlkínálat van olcsó munkaerőből, így aztán a munkahelyi feltételek szélesebb körű javulása aligha várható mindaddig, amíg a dolgozók nem tömörülhetnek szakszervezetekbe követeléseik érvényesítése végett – vagy amíg nem jön létre egy olyan rendszer, amely büntetéssel sújtja a nemzetközi munkaügyi kódexek megsértőit. A Nike és a Mattel kialakították ugyan a maguk programjait, ám ezzel együtt szabadon értékesíthetik termékeiket az Egyesült Államokban akkor is, ha kiderül, hogy azok nyugati mércével nem elfogadható körülmények közepette készültek. A változtatásokban élen járó cégek tapasztalatai mindazonáltal megmutatnak valamit: a globális gazdaság működésének nem előfeltétele, hogy minden gyárban kihasználják és sanyargassák a dolgozókat.