Nem éppen a nagy gazdagság látványát tárják a Csád déli részére érkező látogató szemei elé az ottani falvak, a termőföldek, a megműveletlen bozótosok. A többnyire földművelésből élő falusiak egyhelyiséges, sárga vályogtéglából épült, barna zsúpfedeles kicsiny kunyhókban laknak. A tájon a legmagasabb tárgyak a falvak számára kialakított tisztások fölé templomtornyok gyanánt magasodó mangófák.
Iparosodás előtti gazdaság ez, kevés autóval, telefonnal, villanyfénnyel, televízióval vagy hűtőszekrénnyel. Csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy fémből készült kézitargoncát vegyenek, vagy hogy ökör vontatta ekével szántsák a kukorica-, köles- és maniókaföldeket. A 230 dolláros egy főre jutó éves jövedelemmel Csád a világ egyik legszegényebb országa: az ENSZ humánfejlődési indexén, amely az egészségügyi, az oktatás és jövedelem alapján hasonlít össze 174 országot, a 164. helyen áll. A születéskor várható élettartam 47,5 év, alig több mint a fele az amerikai mutatónak. A fővárosban, N’Djamenában az autósok jó része út menti, a benzint faasztalaik mellől egy- vagy kétliteres üvegekben áruló vállalkozóknál tankol.
TALÁLT KINCS. Most azonban Csád belépni készül a XXI. századba. Vagy helyesebben a XXI. század készül belépni Csádba. A termőföldek alatt körülbelül másfél kilométeres mélységben legalább 1 milliárd barreles kőolajmező terül el. A szakzsargonban “édesnek” (sweet) nevezett sűrű, nehéz, alacsony kéntartalmú nyersolajkészlet értéke mai áron több mint 30 milliárd dollár. Október közepén az ExxonMobil Corp. nagyszabású terv megvalósításába kezdett: 1070 kilométer hosszú vezetéket épít, amely napi 225 ezer barrel olajat szállít majd az Afrikának szinte a földrajzi közepén fekvő Csádból Kamerunon át egy tengerparti exportterminálhoz. A hatalmas rovarrajok zúgását nemsokára el fogja nyomni az építőbrigádok lármája, a fúrótornyok felállításának zaja és az óriási földmunkagépek dübörgése.
A 3,5 milliárd dolláros projekt az elkövetkező 25 esztendőben évi 200 millió dollárt hozhat Csádnak, nagyjából megkétszerezve az állam éves költségvetését. Ha bölcsen használják fel, a pénz segíthet a csádiaknak, hogy kilábaljanak a nyomasztó szegénységből. “Nincs alternatíva – mondja Abderahman Dadi, a csádi elnöki hivatal főtitkára -, egy ország fejlesztéséhez bevételek kellenek.”
A kérdés az, hogy ezt a váratlan bevételt jó vagy rossz célra fordítják-e. Az elmúlt évtizedekben az olaj, a földgáz és a gyémánt exportjából származó jövedelmek gyakran semmit nem javítottak a fejlődő országok helyzetén. Sőt, az ilyen pénzek nem egyszer inkább átoknak bizonyultak: vagy a korrupt vezetők svájci bankszámláit gyarapították, vagy polgárháborúhoz vezető feszültséget idéztek elő.
Lehetetlenség megjósolni, hogy Csád most jobban jár-e az olajjal. Van azonban ok a derűlátásra. Részben azért, hogy hatástalanítsa a nyugati aktivisták bírálatait, akik a csád-kameruni vezetéket tették a globális kapitalizmus elleni harcuk egyik központi témájává, az ExxonMobil felkérte a Világbankot, vegyen részt a projektben. A cél annak bebizonyítása, hogy a nagy olajüzlet egyszerre lehet kifizetődő a vállalati befektetők számára, s javíthatja ugyanakkor a szegények sorsát.
Amennyiben az erőfeszítéseket siker koronázza, más multinacionális cégek szintén olyan álláspontra juthatnak, hogy profitálni tudnak abból, ha humanitárius célokat is beépítenek terveikbe. A vállalkozás sikerétől függhet továbbá, hogy a Világbank kockára teszi-e még egyszer a reputációját az efféle vitatott projektekben való részvétellel.
Látván, mekkora a tét, a nemzetközi pénzintézet példátlanul messzire ment a siker garantálása érdekében. A környezetvédők aggályaira reagálva számos változtatást kényszerített ki a vezeték kameruni szakaszán. Az eredeti útvonal keresztülhaladt volna például a Csád és Kamerun határához közel fekvő, kiemelt ökológiai értéket képviselő Mbere-völgyön; az új viszont e völgytől északra vezet egy kevésbé érzékeny kanyonon át. Más helyeken az útvonalat úgy módosították, hogy nagyrészt meglévő közutak mellett vigyen, s így minimális kár keletkezzék az érintetlen esőerdőkben és a veszélyeztetett vadállományban.
A bank ragaszkodott ahhoz is, hogy az olajból származó pénzeket egyenlően osszák el. Ezt szavatolandó, rábírta a csádi kormányt, hogy tegye félre a rájutó bevételek egy részét. Az ország parlamentje két évvel ezelőtt törvényt fogadott el, amelynek értelmében a bevételek 10 százalékát letétbe helyezik a későbbi generációk számára. Ennek az öszszegnek 80 százalékát az oktatás, az egészségügy és a vidék fejlesztésére kell majd fordítani. A letétbe nem kerülő pénzből további 5 százalékot a kőolajkitermelés által “sújtott” régió fejlesztésére különítenek el.
James D. Wolfensohn, a Világbank elnöke számára ez a projekt a kísérleti tesztje egy olyan forradalmian új megközelítési módnak, amely azt hivatott elérni, hogy a vállalati befektetések ne csak nyereségesek legyenek, de társadalmi hasznot is hozzanak. A pénzintézetnél sokan úgy gondolják, hogy kötelességük ebbe az irányba vinni a dolgokat. “Amikor a világ egyik legszegényebb országa ilyen váratlan bevételhez jut, nem tehetjük meg, hogy hagyjuk elherdálni” – szögezi le Frederick E. Brusberg, a bank magánbefektetésekkel foglalkozó fiókintézménye, az International Finance Corporation (IFC) szociológus-környezetvédő szakértője.
GARANCIÁK. Az ExxonMobil abban bízik, hogy a dolgok újszerű elrendezése védelmet jelent számára a politikai kockázatokkal szemben. Csád és Kamerun befektetőként száll be a projektbe. A részesedés megszerzéséhez 700 millió dollárnyi hitelt és hitelgaranciát kaptak a Világbanktól, valamint az amerikai és a francia államtól. “Ha a projekt esetleg nem tudja megtermelni az e hitelek törlesztéséhez szükséges pénzt, mert államosítják a vagyonunkat, vagy mert egy komolyabb polgárháború tör ki, bennünket nem terhel visszafizetési kötelezettség” – magyarázza a n’djamenai Novotel szálló egyik szobájában Andre Madec, az ExxonMobil magas rangú képviselője, a beruházás egyik felelőse. Miután a Világbank a két afrikai ország támogatója, e helyzeténél fogva gondoskodni tud arról, hogy a hiteleket visszafizessék. Csád és Kamerun “a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, az Európai Unió, Franciaország és az Egyesült Államok segítségéből él” – mondja Madec. Ha olyasmit csinálnak, ami ütközik az utóbbiak érdekeivel, lemondhatnának a támogatásokról, gazdaságuk pedig összeomlana.
Néhány bíráló úgy véli, a Világbank megállapodásai nem elég erősek a garantált sikerhez. Soumaine Adoum, a Swissaid N’Djamenában dolgozó csádi koordinátora a legjobban tájékozott szkeptikusok egyike. “Reméljük, hogy a kormány nem fegyverekre vagy bombákra fordítja a pénzt – mondja -, de ebben nem lehetünk biztosak.” Tart attól is, hogy az olajszivárgások beszennyezhetik a térség folyóvizeit, s esetleg elérhetik a Csád-tavat, az ország legfőbb ivóvízforrását. Adoum azt állítja továbbá, hogy a vezetéképítés miatt földjüktől megfosztott falusi lakosokat nem kárpótolják kellőképpen. “Az útvonal egyenesen átszel néhány falut, még temetőkön is keresztülmegy. Az ottaniak szerint ezek különleges helyek, amelyeket nem volna szabad bolygatni.” Sok nyugati bírálótól eltérően Adoumnak nem az a célja, hogy a projektet leállítsák. Csak anynyit akar, hogy minden rendben legyen. “Támogatjuk a projektet, mert úgy gondoljuk, hogy a pénz javára lesz majd az országnak.”
ZŰRÖS TÖRTÉNELEM. Miként szinte Fekete-Afrika egészének, Csádnak is zűrös történelme van. Az ország ötven évig francia gyarmat volt, függetlenségét 1960-ban nyerte el. Harminc esztendőn át polgárháború dúlt, mígnem 1990-ben egy államcsíny révén hatalomra került a mostani elnök, Idriss Deby. Öt évvel később – bár általános vélekedés szerint csalással – ő nyerte meg a választásokat. A lázadók aktivitása mindenesetre alábbhagyott, csak északon tart még mindig, ahol amerikai diplomaták szerint a sivatag homokjában százezer és egymillió közti taposóakna lapul.
A csád-kameruni kőolajvezeték gondolata eredetileg a hatvanas években született meg, a terveket azonban keresztülhúzták a térségben időről időre kirobbanó fegyveres konfliktusok. Deby kormányzása alatt ezek nagyrészt megszűntek, s az ExxonMobil – a rajta kívül eredetileg az Elf-TotalFinából és a Royal Dutch/Shell Groupból álló – konzorcium vezetőjeként hozzálátott a tervek megvalósításához. (Az Elf és a Shell 1999-ben más elkötelezettségekre hivatkozva kivonult, helyükre a Chevron és a malajziai állami olajtársaság, a Petronas lépett.)
A kilencvenes évek közepén az ExxonMobil megkereste a Világbankot, amely 300 millió dolláros hitelgaranciát ajánlott föl. Az ExxonMobil leginkább azért kért ilyen garanciákat, mert az érintett két országot korrupt kormányok irányítják, az emberi jogi helyzet pedig siralmas. Az amerikai külügyminisztérium legújabb emberi jogi jelentése szerint a csádi állambiztonsági szervek számos gyilkosságért, kínzásért, bántalmazásért és nemi erőszakért felelősek – vádat azonban csak ritkán emeltek ellenük mindezért.
Csádban némelyek szigorúbb környezetvédelmi és jövedelemelosztási kötelezettségvállalásokat szeretnének, félvén, hogy a kormány meg fogja szegni a szavát. De függetlenül attól, hogy ez bekövetkezik-e, a globális kapitalizmus új kísérlete már beindult. Német és francia gyárakban szeptember óta készül a csővezeték. Jövőre az olajmező közelében megkezdődik egy 3200 méter hosszú kifutópálya építése a gépeket és az ellátást folyamatosan szállító repülők fogadására. Az ExxonMobil 2003 végén már olajat szeretne kitermelni, s ezzel egyidejűleg a csádi és a kameruni kincstárba is elkezdenek csordogálni a bevételek. A projekt támogatói és bírálói számára ezt követően derülhet ki, hogy a két ország népe tényleg jól jár-e – s hogy a multik képesek-e változtatni a fejlődő világban korábban követett üzleti gyakorlatukon.