Sorban érik a meglepetések az uniós csatlakozási tárgyalások előrehaladtával a tagjelölt országok közvéleményét. Az első ilyen a brüsszeli álláspont bekeményedése egyes kérdésekben, illetve ami ennél is rosszabb, az uniós nézetek lebegtetése. Ez utóbbi volt megfigyelhető legutóbb az EU mezőgazdasági és területfejlesztési kérdésekben kiadott tárgyalási álláspontjában, ahol a tagjelöltekhez intézett kérdések száma meghaladja a nekik szóló válaszokét. Ez nyilván az időnyerést szolgálja.
TÁVOLODÓ HATÁRIDŐK. A második meglepetés az EU meglehetősen csekély fogadókészsége. A hazai közvélemény egyik része a történelmi érdemek, a másik része a kereskedelmi és más érdekek alapján véli úgy, hogy Brüsszelnek önérdeke és felelőssége lenne a bővítési tárgyalások gyorsítása. Ezzel szemben a felvétel időpontjára nézve egyre távolabbi határidőket szivárogtatnak ki, mi több, az érdemi tárgyalások jelentős részben még el sem indultak, így 2000-2001. évi lezárásuk ma már a vágyálmok közé sorolható.
A harmadik meglepetés az EU-tagországok lakosságának elutasító álláspontja. Ismeretesek azok a felmérések, amelyek szerint az osztrák közvélemény csak hazánk felvételét pártolja (40 százalékos arányban), a franciák meg csak Máltát látnák szívesen az EU sáncain belül. Míg Dél-Németországban csak a magyarok, addig Észak-Németországban csupán a lengyelek felvétele nyerné el a szavazópolgárok többségének rokonszenvét.
De mi az oka ennek az elutasításnak, ha egyszer Ausztria külkereskedelmi hiányának háromnegyed részét a keleti exporttöbblet fedezi? Mitől félnek Németországban, ha 1998-99-ben többen települtek át onnan Lengyelországba, mint fordítva?
A válasz jórészt lélektani, nem gazdasági jellegű. Az európai egység mindig is főképp az elitek ügye volt, az átlagpolgár nemigen folyt bele a megteremtését célzó folyamatba. Közismert az Európa Parlament megválasztásakor megfigyelhető közömbösség, a 25 és 40 százalék közötti részvételi arány. Az is tudott dolog, hogy az európai integrációs lépések, az eurótól a közös véderő gondolatáig, jelentős ellenállásba ütköztek egy sor tagállamban. Végül úgyszintén közismert, hogy a sajtó és az elektronikus hírközlés piacosodásával a helyi érdekeket, helyi ügyeket, helyi nagyságokat bemutató, a külvilágból csak a színes érdekességekről beszámoló tájékoztatás abszolút túlsúlyba került a Times vagy a Neue Zürcher Zeitung típusú világlapok ellenében. A döntéshozók ma is a minőségi lapokat olvassák, de ez a választópolgárok többségére már nem igaz.
Mit tud meg az átlagos szavazó az átlagos lapból vagy tévéműsorból a tagjelöltekről? A tájékoztatás e szintjén gyakorlatilag nem is létezik “tagjelölti” kategória; helyette posztkommunista országokról és feltörekvő piacokról beszélnek. A posztkommunista valóságból is az jelenik meg, ami hatásos: a dülöngélő Jelcin, a továbbra is működő csernobili atomerőmű, a koszovói albánok hosszú hadjárata, a csecsenföldi mészárlás, valamint a nagyszámú menekült ellátásának költségigénye. A feltörekvő piacokról 1997-98 óta csak azt tudni, veszélyesek; hogy azóta hányan és mennyit nyertek már a régióban eszközölt újabb befektetéseiken, az nem kerül a híradásba.
Az EU helsinki csúcsértekezlete szélesre tárta a kapukat a tagjelöltek előtt, Lettországtól Törökországig. Romano Prodi a Balkán államainak tett nagyvonalú ígéreteket ottani körutazása során. Ezen ígéretek pénzügyi fedezetét nem sok elemző látja. A közvélemény pedig retteg attól, hogy újabb adóemelés lesz a nóta vége.
Tegyük hozzá: ma több EU-tagállamban, így Franciaországban, Németországban, Angliában vagy Ausztriában a lakosságnak akár egyötödére (!) is rúg azok aránya, akik nem az országban születtek, vagy nem őshonosok, hanem bevándorlók gyermekei. A szélsőjobb térnyerése éppen azokban a régiókban figyelhető meg, ahol a bevándorlás és/vagy a gazdasági depresszió erre fogékonnyá teszi a szavazókat. A kizáró, protekcionista követelések egyébként beletartoznak mind a szociáldemokrata szakszervezetek, mind pedig a konzervatív agrárszakszervezetek hagyományos gazdaságpolitikai törekvéseibe. Ezért nem is kell a szélsőségnek kormányra kerülnie ahhoz, hogy követeléseit – például a bevándorlási politikában vagy az agrárrendtartásban – érvényesítsék.
FÉLELMEK. Végül a választópolgárok az egységes valuta kapcsán élik át azt, hogy a kényelmet, biztonságot nyújtó jóléti állami megoldásoknak bealkonyult. A globalizáció, a pénzpiacok – jólétnövelő hatású – liberalizációja a közéletben szitokszóvá torzult, félelmek és ellenérzések forrása. A keleti kibővülés ebben a klímában a “barbárok már a kapuknál vannak” felkiáltással azonos értékű.
Az efféle tételekre valószínűleg az lesz a válasz, ha tudatosul: a közép- és kelet-európai országok de facto már benn vannak az EU piacán, ha a közösség újraelosztás forrásai (1999-ben az uniós GDP 1,04 százaléka) még nem is érik el őket. A növekedési hatás és a tőkebeáramlás együttesen – a 99 százalék révén – már növekedési gócponttá tették térségünket, vagyis nem az 1 százalék újraelosztása lehet a lényeg, bár mindig csak erről beszélnek. –