Bővülő Európa – 104 oldal; Miniszterelnöki Hivatal, Ecostat; 2000. március
Tudományos folyóiratoktól szokatlan szókimondással Magyarországot – legalábbis gazdasági szempontból – már most európai uniós (EU) taggá nyilvánítja a napokban közzétett két integrációs kiadvány, az Európa 2002 és a Bővülő Európa. Az indokok kézenfekvők: az export 76 százaléka az EU-ban talál vevőre, az importnak 65 százaléka származik onnan; előkelő helyet foglalunk el a működő tőkevonzás terén, aminek ékes bizonyítéka, hogy 40 multinacionális cég telepedett le a Magyarországon. A várva várt tagságot már többen “zsebben érzik”, így az Európa 2002-ben megjelent publikációkban Martonyi János külügyminiszter, Fazakas Szabolcs, az előző kormány ipari minisztere, jelenleg a DaimlerChrysler itteni képviselője, valamint a Bővülő Európa szerzői. (Utóbbi folyóirat kapcsán a név szerinti citálástól el kell tekintenünk, mivel a cikkek aláírás nélkül jelentek meg.) Az optimizmus kétségkívül indokolt, de nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy előrevetítsük: az intézményesített tagság a külgazdasági-külkereskedelmi nyitáson túlmenően számos más, elsősorban politikai és szemléletbeli változáshoz vezet majd, aminek persze a gazdaságra is kihatása lesz.
EURÓPA 2002. Az igényes kivitelezésű, jól szerkesztett és tartalmas Európa 2002 az integrációs kérdések széles spektrumát öleli fel. Michael Lake, az Európai Bizottság itteni delegációjának vezetője (magyarán: az unió nagykövete) a február óta tartó kormányközi konferencia (angol rövidítéssel: IGC) és a keleti bővítés összefüggéseit elemzi. A nagykövet angolul közzétett cikke szerint egyelőre “időben vagyunk”, már ami az unió fogadókészségének megteremtését, a bővítési feladatok ütemezését illeti. A jelenlegi helyzet alapján tartható az a menetrend, amely az év végi nizzai csúcstalálkozón elfogadná a belső intézményi reformokat (elsősorban az Európai Bizottság új összetételét, a szavazási súlyok megváltoztatását és a minősített többségi voksolás kiterjesztését). Ezután pedig valóban első számú feladattá válhat a keleti kiterjesztés – úgy, ahogyan ezt az uniós, elsősorban bizottsági szakemberek lépten-nyomon hangoztatják.
A bővítés időpontjára nézve igen fontos, jóllehet ma még nem eldöntött, hogy a csatlakozási szerződések aláírásához meg kell-e várni az IGC ratifikációjának végét, avagy a gyorsítás érdekében elképzelhető a párhuzamosság is. Inotai András szerkesztőbizottsági elnök tanulmánya – amelyből nem hiányzik a pontos, részletes elemzés és az egyértelmű állásfoglalás sem – a bővítés időkeretével foglalkozik. A szerző egyértelműen a céldátum meghatározása mellett érvel, és leteszi a voksot a minél gyorsabb csatlakozás mellett. A keleti kiterjesztést olyan folyamatnak tartja, amely mindkét fél (az EU és a tagjelöltek) számára több előnnyel jár, mint hátránnyal. Mindkét országcsoport – jóllehet eltérő mértékben – a másikra van utalva: egyfelől, az EU világkereskedelmi többletét az unió külkereskedelméből mintegy 10 százalékkal részesedő közép- és kelet-európai (tagjelölt) régió “adja”. Másfelől, a csatlakozás késleltetése a GDP 3-4 százalékának megfelelő összeg felhasználásának lehetőségétől fosztja meg – például – Magyarországot. A gyors bővítés azonban néhány fejletlenebb tagjelölt esetében illúzió, ezért a professzor a résztagság bevezetése mellett érvel, megkülönböztetendő a másodrendű tagságtól.
BŐVÜLŐ EURÓPA. A Miniszterelnöki Hivatal és az Ecostat által megjelentetett, szintén igényes kivitelű kiadvány fő erénye, hogy rengeteg adatot tartalmaz az integráció szűkebb és tágabb összefüggéseiről. A folyóirat első negyven oldala szinte csak tényekkel, számokkal bombázza az olvasót, rövid magyarázó szöveggel kiegészítve. Megtudhatjuk például, hogy Magyarország a 78. helyen áll az egy főre jutó vásárlóerő-paritásos GDP-mutató szerinti világrangsorban, s hogy felzárkózási kilátásaink nem rosszabbak, mint a görög, spanyol és a portugál esélyek voltak néhány évtizeddel ezelőtt. Érdekes, bár minden bizonnyal vitatható az a kezdeményezés, amely az EU-érettségre mutatókat határoz meg: ezek szerint a reálfolyamatokat tekintve Magyarország már “túlérettnek” tekinthető, míg a monetáris követelményeket illetően nagy a lemaradásunk.
Az EU kereskedelempolitikájáról szóló írás szerint “már megkezdődtek a tapogatózó jellegű tárgyalások az Egyesült Államok és az unió között egy szabadkereskedelmi övezet létrehozásáról”. Az állítás minden bizonnyal felkelti a téma iránt érdeklődő olvasók figyelmét, és már csak ezért is kár, hogy a kijelentést sem forrásmegjelölés, sem pedig további magyarázat nem követi. Szintén vitatható, hogy az EU kereskedelempolitikája meglehetősen nyitott és liberális lenne, jóllehet ezt a megállapítást a szerző később maga is árnyalja – a közös agrárpolitika (CAP) protekcionizmusának taglalásával.
Téves viszont az az állítás, miszerint “a tagjelölt országok akkor nyerhetik el a teljes jogú tagságot, ha gazdasági és társadalmi mutatóink jelentősen megközelítik az EU-átlagot, vagy legalábbis elérik a legkevésbé fejlett országok szintjét”. Az írás a helsinki csúcsértekezletre hivatkozik, a záródokumentumban azonban ilyen kitétel nem szerepel. Az amúgy hasznos kiadvány hitelét – ezen vitatható állítások mellett – a stilisztikai zökkenők, a sokszor fölösleges, és nem mindig adekvát kiemelések, valamint az angol kifejezések túl gyakori használata is rontja. –