Németország egész pénzügyi szektorát átialakította volna a Deutsche Bank és a Dresdner Bank közötti fúzió (Figyelő, 2000/12. szám). Az az elképzelés azonban, hogy a Deutsche 30 milliárd dollárért megszerezze ősriválisát, április 5-én a kölcsönös vádaskodások áldozata lett. Így az égetően szükséges konszolidáció helyett teljes felfordulás uralkodik a német bankszektorban. A játszma tétje továbbra is a Dresdner; a bankvezérek Európa-szerte saját felvásárlási terveiket szövögetik.
BIZALOMHIÁNY. A március 9-én nyilvánosságra hozott ügylet azt követően futott zátonyra, hogy a felek négy héten át elkeseredett küzdelmet folytattak a Dresdner befektetési bankja, a Dresdner Kleinwort Benson (DKB) dolgában. A Dresdner igazgatótanácsa visszatáncolt, mondván: nem bízik meg többé a Deutschéban. Az utóbbi vezérigazgatója, Rolf Breuer erre azzal vádolta meg a Dresdnert, hogy meghiúsítja a fúziót, amikor nem hajlandó fontolóra venni a DKB eladását. Bárhogy legyen is, ez óriási fiaskó mindkét bank számára. Bernhard Walter, a Dresdner vezérigazgatója azóta le is mondott, de az is kétséges, hogy Breuer a posztján maradhat-e.
Ha a fúzió megvalósul, Európa legnagyobb bankja jött volna létre, 1200 milliárd dolláros eszközállománnyal és globális befektetési banki ambíciókkal. Ehelyett mindkét bank sérüléseket szenvedett, akárcsak az ügylet kimunkálásában közreműködő müncheni óriásbiztosító, az Allianz. A stratégiák szertefoszlottak, a szereplők hitele meggyengült.
A Deutsche alaposan megroggyant. Breuer arra számított, hogy a bank megszabadulhat a költséges lakossági banki hálózattól, s hatalmas forrásaival a befektetési és a kötvénykibocsátási tevékenységre összpontosíthat. Tavaly júniusban már kiadott 9 milliárd dollárt az amerikai Bankers Trustért, ahhoz viszont, hogy felvehesse a harcot a Goldman Sachsszal – és az Európában komoly pozíciókat szerző más amerikai bankházakkal – nagyobb mérlegfőösszegre és erősebb belföldi bázisra lett volna szüksége. A Dresdner mindkettőt biztosította volna.
Breuernak most aligha lehet más alternatívája, mint ellenséges felvásárlási ajánlatot tenni a Dresdnerre. Ha így cselekszik, rá fog szorulni az Allianz segítségére, mivel a biztosítónak 21,7 százalékos tulajdonhányada van a Dresdnerben, és a Deutsche 5 százalékát is birtokolja. Az Allianz számára nagy lehet a csábítás. Az egyesülés nyomán megszerezhette volna a két bank egyesített kereskedelmi banki üzletágának oroszlánrészét, valamint a Deutsche alapkezelő leányvállalatát, a DWS-t. Ezáltal teljesült volna az a fő stratégiai célja, hogy megteremtsen egy országos hálózatot biztosítási termékeinek forgalmazására.
Breuernak gyorsan kell lépnie. Ellenkező esetben valamelyik külföldi bank – például a Citigroup vagy a BNP-Paribas – rivális ajánlattal állhat elő. De megjelenhet kérőként egy német bank is, leginkább a HypoVereinsbank, amely korábban már tárgyalt a Dresdnerrel az esetleges egyesülésről.
A SIKER KÜSZÖBÉN. Breuer bizonyára idegőrlő napok elé néz. Konfliktusba került a Deutsche vezetésének több kulcsfigurájával, elsősorban a befektetési banki tevékenységet irányító Josef Ackermann-nal. Ackermannt bosszantotta, hogy főnöke a tárgyalások során nem konzultált kellő mértékben az igazgatósággal. Dühítette, hogy Breuer nem képviselt elég határozott álláspontot a DKB-vel kapcsolatban, s inkább amellett volt, hogy a divíziót olvasszák be a Deutsche saját befektetési banki üzletágába. Ackermann a Deutsche számos más vezető tisztviselőjével együtt azt akarta, hogy adják el a DKB-t, vagy csak sikeres vállalati finanszírozási részlegét tartsák meg, és bocsássanak el 7 ezer alkalmazottat.
Breuer problémái ezzel együtt is elhalványulnak a Dresdner gondjai mellett. A fúzió bejelentése után a DKB gyors ütemben veszítette el tehetséges munkatársait. Április 4-én távozott a közüzemi befektetésekkel foglalkozó, csupa magasan kvalifikált szakemberből álló héttagú csapat. Felmondott a globális piacokért felelős részleg társelnöke is. Walter korábban sokmillió dollárt fizetett a McKinsey tanácsadó cégnek, mielőtt belátta: a Dresdner nem boldogulhat egyedül. A bank most mégis magára maradt, és ki van téve a felvásárlási akcióknak.
Az Allianz – melynek árfolyama közvetlenül az egyesülés bukása után 14 százalékot zuhant – úgyszintén rá fog kényszerülni stratégiájának újragondolására. Nem halogathatja például keresztérdekeltségeinek rendezését a Dresdnerrel és a Deutschéval, amelyek a biztosító részvényeinek 10, illetve 7 százalékát birtokolják.