Felszámolást kezdeményezett az egyik hitelező a DAM Rt. ellen, méghozzá úgy, hogy e kérelem előbb érkezett meg a bírósághoz, mint a cég csődbejelentése. Így hiába kezdődött újra február végén a termelés, a menedzsment által három hónaposra tervezett stabilizációs program veszélybe került. A DAM számára jelenleg meglehetősen nehéznek mutatkozik a korábban felhalmozott 5-6 milliárd forintnyi adósság kezelése. Nagy tehát az esélye, hogy az öncsőd-kérelmet elutasítják, s megindul a cég felszámolása. Az esetleges ilyen irányú döntés ellen ugyan fellebbezhetnek a diósgyőriek, ám semmi garancia nincs arra, hogy ebben az esetben a többi hitelező türelmes marad.
A főtulajdonos Kelet-Szlovákai Vasmű (VSZ) eredeti elképzelése szerint a fent említett stabilizációs program levezénylését követően a cég eséllyel pályázhatna az acélművek további működéséhez elengedhetetlen hosszú lejáratú likviditási hitelre: ebben az évben mintegy 3 milliárd forintra. Ennek érdekében a tulajdonosok elfogadtak egy igen szigorú ötéves üzleti tervet, amelynek sikeres véghezvitele esetén 2005-ben már 1,3 milliárd forint nyereséget könyvelhetne el a tavaly 6 milliárdos veszteséget produkáló cég. Az azóta történtek ismeretében egyenesen mesébe illő, hogy már az idén 200 millió forintot meghaladó profittal számolt a DAM vezetése, sőt a tervek alapján a pozitív eredménynek már 2001-ben meg kellene haladnia az 1 milliárd forintot.
TOVÁBBADJÁK? Ha nem indulna be a felszámolás, a fenti elképzelésnél akkor is nagyobb realitása lenne annak, hogy az “üres zsebű” VSZ tőkeerős szakmai befektetőt keressen a DAM további üzemeltetéséhez. Ezzel kapcsolatban, a hírek szerint, már folynak tárgyalások. Ha a felszámolás megkezdődik, akkor valószínűleg a mai 1800-2000 főnél jóval kisebb létszámmal indulhatna újra az acéltermelés. Meglehet, csak a hengersorok üzemeltetésére lenne igény; ehhez akár a DAM termelését jelenleg is finanszírozó vevőkonzorcium két tagja, a Rába Rt., illetve az egykor a diósgyőri kohászathoz tartozó Csavar és Húzottáru Rt. megfelelő partner lehetne.
Nyilvánvaló egyébként, hogy a DAM termelése akkor válhat nyereségessé, ha emelkedik a termékértékesítés. Az igazgatóság hosszú távú tervében maga is a fokozatos növelést fogalmazta meg: erre az esztendőre mintegy 280 ezer tonna termék eladásával számolnak, s ez 2005-re 350 ezer tonnáig emelkedne.
Természetesen a DAM jelenlegi vezetése azzal is tisztában van, hogy a gyár csak a minőségi, különösen az ötvözött – azaz nagyobb hozzáadott értékű, s ezáltal drágábban eladható – termékekkel képes a piacon megélni. Egy évtizeden át egyébként valamennyi DAM-tulajdonos eljutott ennek felismeréséig, ám a megvalósítás azóta is várat magára. Egy helyi szakember erre utalva egyszerűen tíz év helyben járásként jellemzi a vállalat utolsó évtizedét.
Az ötvözetlen termékek arányát 30 százalék alá szeretnék szorítani. Ez a koncepció azonban azzal is jár, hogy emelkedik az önköltség, hiszen az elektrokemencét jobb minőségű acélhulladékkal kellene ellátni, miközben az anyagjavító adalékok és az ötvözőanyagok sem olcsóak. Összességében az lenne kedvező, ha a vásárlandó vas- és acélhulladék tonnánkénti ára 15 ezer forint körül maradna, továbbá – a bizonytalan hulladékminőség és a magas ár miatt – a kemence működtetése helyett importbugával láthatnák el a hengersorokat.
ELFOLYT PÉNZEK. Diósgyőr sorsának ilyetén alakulásáért a mindenkori gazdasági kormányzat is felelős. A valamikor millió tonnás termelést produkáló kirakatkohászattal a kilencvenes években is elhitették, hogy a magyar állam lesz a megváltója. A gond az, hogy 40 milliárd forintnál több költségvetési pénz belepumpálásával sem értek el érdemi eredményt. Igaz, a diósgyőri kohászat jelenleg is működik, ám ma már egyre több szakember állítja: okosabb lett volna idejében felnyitni az “inkubátort” és akkor elvégezni az életmentő műtéteket.
A kudarccal végződött 1991-es privatizációt követően az 1994-re megszületett borsodi acélipari reorganizációs program keretében csak Diósgyőrnek 20 és 30 milliárd közötti állami pénzt juttattak. Immár sokan úgy vélik, hasznosabb lett volna a pénzt másra, mondjuk új munkahelyek létrehozására költeni, akkor most nem fenyegetne folyamatosan a munkanélküliség réme. (Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a munkanélküliségi ráta kétszerese az országos átlagnak.) Három éve egyébként még több mint 5 ezren dolgoztak a DAM-nál.
Nem hozott megoldást a Horn-kormány által kreált borsodi acélipari reorganizációért felelős kormánybiztosi poszt sem; ennek az epizódnak a vége az lett, hogy – fura módon – 1997-ben privatizációra érettnek nyilvánították a DAM-ot. Mindeközben kohóját, azaz folyékonyacél-gyártó létesítményét is elvesztette Diósgyőr, annak helyét az úgynevezett szilárdbetétes technológia, azaz a vas- és acélhulladékot feldolgozó elektrokemence vette át.
A kassai VSZ – az 1 dolláros vételár mellett a tetemes adósságállomány egy részének átvállalása fejében – 1998 januárjában lépett a színre, nem kis vihart kavarva. A vevő később – dacára az állami támogatások védőburájának – maga is a csőd szélére került, s mindeddig nem tudott jó gazdaként viselkedni.
A diósgyőri acélmű sorsa így ma már inkább azokon a – VSZ iránt érdeklődő – befektetőkön múlik, akiktől a tulajdonos cég is várja a mentőkötelet.