Le a kalappal. Nem lehet tagadni, a német jogállam apparátusa elszántan és könyörtelenül menetel. Mire ezek a sorok megjelennek, az államügyészség döntése alapján feltehetően már megtartották a házkutatást “a nemzet atyjának, a német egység kancellárjának”, az immár bukott Helmut Kohlnak berlini és oggersheimi rezidenciáiban és irodáiban. Az államügyészség bizalma olyannyira megrendült az ex-kancellárban, hogy átkutatják titkárságvezetőjének és sofőrjének lakását is.
Emlékezetes: Kohl elismerte ugyan, hogy több mint egymillió dollárnyi márkát vett fel különböző jótét lelkektől, amelyek azután a CDU, a kormányzó Kereszténydemokrata Unió titkos számláit duzzasztották. A házkutatásoktól nyilván azt reméli az ügyészség, hogy ily módon áttörhetik a hallgatás falát, amely mögé rejtőzve Kohl megtagadta az adományozók megnevezését.
Az ex-kancellár sorsától függetlenül azonban e fal tövében már ott hever utódja, Wolfgang Schäuble politikai hullája is. Schäuble tizenhat esztendei Kohl-korszak alatt a főnök első számú bizalmasa volt, majd kijelölt utódja lett. Ha sikerült volna meggyőznie pártfogóját, hogy a törvénynek engedelmeskedve fedje fel az adományozók nevét, a politikai lavina talán megállhatott volna. Így azonban az magával sodorta az utódot is, aki rövid és átlátszó tagadás után kénytelen volt elismerni, hogy ő maga is átvett pártcélokra 50 ezer dollárt egy Karlheinz Schreiber nevű fegyverügynöktől.
LEFEJEZETT CDU. A következő lépés az volt, hogy a német hatóságok – “illegális pénzügyi manőverek” címén – kezdetnek 40 millió márkányi büntetés fizetésére kötelezték a CDU-t. Ezt követően egy késő éjszakai pártvezetőségi ülésen kitört a lázadás. A Kohl-utód követte pártfogóját a politikai száműzetésbe. Lemondott a CDU elnökségéről és parlamenti frakciójának vezetéséről. A háború utáni német történelem legfontosabb pártja, amely az utolsó fél évszázadban 37 esztendeig volt hatalmon, vezető nélkül maradt. Németországnak és Európának immár nem Kohl-Schäuble-botránnyal kell szembesülnie, hanem a német kereszténydemokrácia összeomlásával. Ez pedig azt jelenti, hogy alapjaiban rendülhet meg az európai kontinens vezető országának stabilitása, amely éppen két nagy politikai erő, a szociáldemokrácia és a kulturált konzervativizmus hullámzó együttműködésén és vetélkedésén nyugodott.
A kockázatot persze többféleképpen lehet értelmezni, s lemondása pillanatában a jelek szerint Schäuble hibásan jelölte meg a veszélyzónát. Azt helyesen mondta, hogy a kereszténydemokrácia válságának nem szabad a német demokrácia válságává nőnie. Ezt azonban így értelmezte:”ez a legfontosabb cél azt jelenti, hogy a vörös-zöld kormánnyal szemben erős ellenzéknek kell léteznie”.
VESZÉLYBEN A POLITIKAI EGYENSÚLY. A konzervatív összeomlás okozta veszélyes légüres tér azonban másképpen is felboríthatja a demokratikus erők egyensúlyát. A szociáldemokraták és a zöldek kormányzó koalíciójának esetleges aránytalanul nagy erősödésénél sokkal reálisabb veszély lehet a konzervatív főáramlat jobboldali peremén tevékenykedő erők előretörése. A gyakorlatban ez a CDU bajorországi testvérpártját, a Keresztényszociális Uniót (CSU) és személyesen annak vezérét, a bajor miniszterelnököt, Edmond Stoibert jelenti. A két uniópárt a német politikában alapjában egységes konzervatív erőt képviselt, de a CSU soraiban mindig erősebb volt a jobboldali radikalizmus. Ezt részben az a frusztráció is táplálta, hogy a CSU tartományi párt lévén, nagypolitikai értelemben mindig a CDU árnyékában élt, vezetője sohasem jutott el a kancellári székig. Stoiber fellépésének stílusa (például az a mód, ahogy beleszól a CDU Schäuble bukása után megindult utódlási harcainak menetébe) világosan mutatja: érzi, hogy most felvillant előtte a nagy lehetőség. Ennek azért is van némi realitása, mert a botrány hullámverésében vergődő CDU soraiban immár kevés a Stoiberhez hasonlíthatóan markáns és meghatározó személyiség, s ők is egymás ellen vívnak pozícióharcot.
És ez még nem a legrosszabb lehetséges forgatókönyv. Felbukkanhat az a ma még távolinak és valószínűtlennek tűnő lehetőség, hogy a CDU összeomlása után a német konzervativizmus válsága oly mértékben elhúzódik, hogy nem tudja ellátni azt a feladatot, amelyet eddig példamutatóan teljesített. Azt, hogy a német parlamentarizmus keretein kívülre szorítsa és szétszórtságban tartsa a szélsőjobboldalt.
A baloldali és liberális Európa nem örülhet a német konzervatív Istenek alkonyának. Aggódnia illik miatta. –