Ma férfi lettem – mondtam magamnak felkelésikor azon a napon, amikor betöltöttem a 21. életévemet. Ettől azonban semmi nem változott meg. Továbbra is csak egyenként tudtam befűzni a cipőimet, s ugyanolyan véletlenszerűen követték egymást a verőfényes és az esős napok.
Ugyanígy állnak a dolgok a millennium utáni első hetekben. Még akkor is, ha a 2000. év első kereskedési napján estek a tőzsdei indexek, ami pedig nem túl gyakran fordul elő a jelenlegi “buborékos” időszakban. Azóta azonban a piacok ledolgozták e veszteségek nagy részét. Abban sincs változás, hogy a Federal Reserve Board elnöke, Alan Greenspan továbbra is egymással gyökeresen ellentétes beszédeket mond. Vagyis a világ lendületvesztés nélkül lépett át az új évszázadba.
Különben mi egyebet is várhatott volna bárki, aki egy kicsit is racionálisan gondolkodik? A csillagokat és az üstökösöket mit sem befolyásolja az, hogy néhány ember milyen módszert választott az idő mérésére ezen az isten háta mögötti bolygón. De még a kínaiak vagy a keleti ortodox egyház sem ugyanakkor ünnepli a karácsonyt és az újévet, mint a nyugati kereszténység.
Miért várnak akkor mégis oly sokan változásokat az új korszaktól? Sőt, miért kívánják azokat? Amikor a XX. század első harmadának végén jártunk, a világ éppen belesüllyedt a nagy gazdasági válságba. Mindez egybeesett Hitler hatalomra kerülésével. Mussolini és Sztálin pedig addigra már kimutatta a foga fehérjét. Így azután nem kevesen imádkoztunk azért, hogy a század második harmada jobb legyen. Ami – igaz, egy pusztító világháború árán – teljesült is.
A közgazdaság-tudomány művelői egyetértenek abban, hogy a most véget ért évszázad utolsó esztendeje igen jó osztályzatot érdemel a GDP és a bérkiáramlás globális alakulását illetően. (Igen, Ecuadorra, Haitire és Afrika országainak nagyobb részére mindez nem érvényes, ám ott mélyebbek a gyökerei a gazdasági sikertelenségnek.)
INFLÁCIÓS VESZÉLY. Amerika számára most a fő cél az, hogy minél hosszabbra sikerüljön elnyújtani a jelenlegi növekedési szakaszt. Ehhez azonban elkerülhetetlennek látszik a munkaerő-tartalékok rohamos kimerítésének tudatos lassítása. Amikor már a McDonald’s és a Burger King is arra kényszerül, hogy munkába állási jutalommal és egyéb bónuszokkal csábítson magához részmunkaidős dolgozókat, akkor biztosak lehetünk benne: az infláció már itt ólálkodik valahol a ház körül.
Japánban is kezd talpra állni a gazdaság. Kérdéses azonban, hogy a jelenlegi folyamat miként épül rá a Nikkei tavalyi 35 százalékos felfutására (ekkora növekedést még a szárnyaló Wall Street sem produkált a múlt évben). A tokiói börzén forgó papírok látványos erősödését az egy-egy divatos piacra rámozduló nem japán spekulánsok vásárlásai váltották ki. Az ilyen forró pénzek sebezhetővé tehetnek egy-egy gazdaságot, ahogyan az Thaiföld esetében is történt: az 1997 első felében az országot elárasztó rövid lejáratú befektetésállományt pánikszerűen vonták ki az év második felében, a regionális pénzügyi válság kitörését követően.
FELZÁRKÓZÓ EURÓPA. Az Európáról szóló előrejelzések többsége szerint az úgynevezett Euroland gazdasági növekedési üteme az idén megközelíti majd Amerikáét. Ezen belül Németország, Franciaország és Olaszország növekedése beéri Írországét, Hollandiáét, Finnországét, Spanyolországét és Nagy-Britanniáét, ami megerősítheti az európai közös valutát, megállíthatja eddigi esését a dollárhoz képest. Miként kell értékelni a napjainkban lezajló hatalmas fúziókat? – kérdezgetik nyugtalanul a laikusok a közgazdászokat. Ezek során nyilvánvalóan jól járnak a szóban forgó cégek hosszú távú munkaszerződésekkel bebiztosított felsővezetői. A beruházási bankárok számára pedig egyenesen a Kánaán jött el. Ezek a fickók a fúziók összes résztvevőjéről lenyúzhatják a bőrt, s a jövőben – amikor megfordul a trend, s megkezdődik a nem hatékony mamutok szétszedése – ismét lesz munkájuk elegendő.
Az összeolvadásokat igazoló propagandában jelentős helyet kap a munkaerő-felhasználás ésszerűsítése. Amennyiben ez igaz, úgy a következmény sok ezer munkahely – méghozzá az átlagosnál jobban megfizetett állások – megszüntetése. Makroszinten ezek a leépítések még inkább felerősítik azon monetáris és fiskális eszközöknek a fontosságát, amelyekkel a kormányok operálhatnak a munkahelyteremtés ösztönzése végett. Mikroszinten persze nemkívánatos és semmire sem vezet, hogy mesterségesen, esetleg a törvény eszközével tartsanak fenn nem hatékony foglalkoztatást. Ha például két “elöregedett”, nem hatékony bankot hatóságilag eltiltanak a fúziótól, akkor a következmény várhatóan az lesz, hogy befolyásukat és foglalkoztatási potenciáljukat fokozatosan elvesztik a hatékonyabb konkurensekkel szemben. (Ebbe a folyamatba sorolható, a bankok gyenge teljesítményével magyarázható, hogy a befektetési alapok egyre nagyobb szerephez jutnak a lakossági megtakarítások kezelésében.) Korai lenne persze olyan következtetést levonni, hogy a fúziók általában takarékosabb munkaerő-felhasználást, illetve a felhasználók számára olcsóbb szolgáltatásokat eredményeznek; erről még nem állnak rendelkezésre objektív “történeti” elemzések.
Az amerikai gazdaság bekerülhetne a Guinness Rekordok Könyvébe e soha nem látott hosszúságú fellendüléssel. De vigyázat! Ahogyan például én öregszem, statisztikailag úgy növekszik elhalálozásom valószínűsége. Ugyanez érvényes a kutyámra is. Vajon a gazdasági ciklusokra nem érvényes a nagy számok törvényének eme kínos következménye?
Én a következőképpen látom a mai helyzetet. Nem érkeztünk még el a kapitalizmusnak abba az új, “vegyes” korszakába, amelyben – akár a himlőt – örökké magunk mögött tudhatjuk a “régi vágású” gazdasági ciklusokat. Az új évszázadban továbbra is tanúi leszünk majd bizonyos fajta recesszióknak, spekulánsok rohamának, pénzügyi pánikoknak. Igaz, a recessziók hosszának és kilengésének mérséklése terén máris vannak eredmények, s lesznek továbbiak is. A közgazdaság-tudomány – miközben sokat fejlődött – ma sem egzakt diszciplína. A választók pedig egyre inkább elvárják a politikusoktól, hogy ne hagyják figyelmen kívül a gazdaságtörténet tanulságos fejezeteit.
Nem, a komputertechnika egyébként csodálatra méltó eredményei sem kétszerezték meg a termelékenységet, hasonlóképpen nem szabadították meg az emberiséget az infláció visszatérő rémétől. Amikor beköszönt a soron következő recesszió, az jó eséllyel a jegybanki kamatszigorítás “gyermeke” lesz. (Mégse értékeljük e politikát szadistának vagy nemtörődömnek!)
Azonban az amerikai – s egyben a globális – gazdaság virágzására legnagyobb veszélyként a részvénypiac összeomlása leselkedik. A bika hosszan tartó uralkodása után előbújó medve a szokásosnál is jobban rátelepszik mindenre; magam főként a foglalkoztatás, a termelés és a reáljövedelmek miatt aggódom, sokkal inkább, mint a szerencsés befektetők egy szűkebb köre által elvesztett zsíros tőkehozadékok miatt.
Mindez nem kifejezetten amerikai probléma, a fentiekkel a világ egészének szembe kell néznie. Nagy kár lenne, ha a későbbiek során úgy kellene visszatekinteni a XX. század gazdasági örökségére, mint egy ingatag kártyavárra, amely gátolja a lakossági fogyasztást és a munkahelyteremtést.
BIZALMI ALAPON. A problémával foglalkozók nem tehetnek mást, mint bíznak benne, hogy a Fed élén álló Alan Greenspan – vagy az utódja – elég bölcs és ügyes lesz ahhoz, hogy időben elhatározott kamatcsökkentéssel elejét vegye a pénzügyi pániknak. A feladat nem is olyan egyszerű – tanúsítja ezt mind a gazdaságtörténet, mind a makroökonómiai elmélet.
Egy szó mint száz, a közgazdászoknak lesz mivel foglalkoznia az új korszakban is.