e három dolog szükséges a háborúhoz. És a békéhez is – alkalmazta a régi igazságot Helmut Kohl, aki hatalmát párton belül és később a bonni kancellári hivatalban minden eszközzel védelmezte. Ezek némelyike – most úgy tűnik – törvényellenes volt, s a rekordkancellár, a német egység kovácsa, a pfalzi kolosszus ezért most felelni fog. Miután az újév első munkanapján hivatalosan megkezdte ellene a vizsgálatot a bonni ügyészség, az bizonyosan kijelenthető, hogy az utókor politikai életművét kevésbé fogja értékelni.
Kohlt hűtlen kezeléssel vádolják, amivel megkárosította pártját. A jelenleg ellenzékben politizáló CDU azt ismeri el – s eddig már eljutott Kohl is -, hogy néhány esetben a törvényi előírásokat figyelmen kívül hagyva kezelte a kancellár az adományokat. A CDU mindenáron szeretné elkerülni, hogy a párt belső gazdálkodását is górcső alá vegyék, de erre csak a Bundestagban van esélye. Az ügyészség feltett szándéka ugyanis, hogy az egész pártgazdálkodási vonalon kutakodjon.
A pártfinanszírozás áttekinthetősége több szempontból is nagyon fontos. Vannak politikai aspektusok – ezek elég erősen megjelennek a jelenlegi német vitákban -, nevezetesen, hogy azoknak kell legelőször betartani a törvényeket, akik meghozzák azokat. Az is gyakran elhangzik, hogy az átláthatatlan viszonyok a korrupció melegágyává válnak, a pártnak szóló adományokat nem az ideológiai eszmeközösség, vagy a politikai szimpátia motiválja, hanem az adományozó azon szándéka, hogy előnyre tegyen szert. S ez már nem elsősorban politikai, hanem sokkal inkább gazdasági érv.
Magyarország messze van Németországtól, s Kohlt sem lehet összehasonlítani egyetlen magyar miniszterelnökkel sem. A hazai pártfinanszírozásra mégis ugyanazok a szempontok érvényesek, mint a németre, jóllehet a szabályok sokban különböznek, s más a történelmi helyzet is. Az azonban hasonló, hogy a politikai pártok állami támogatást élveznek, ám abból – főleg választások idején – nem tudnak kijönni. A hiányzó forintokat – vagy márkákat, de beszélhetnénk ennyi erővel lírákról, pesetákról és dollárokról – a pártkincstárnokok dolga előteremteni.
Magyarországon a többpártrendszer első évtizedében a pártok és azok pénztárnokai már számos alkalommal tettek tanúbizonyságot óriási kreativitásukról. Az első parlamenti ciklusban például állami vállalatokon keresztül finanszíroztak a kormánypártoknak fontos ügyeket, vagy pedig a privatizáció nyertesei támogatták erőteljesen a politikai pártokat. Aztán ott voltak a székházügyek, amelyben a jelenlegi kormánykoalíció pártjai akkor még a parlamenti frontvonal két oldalán állva próbálgatták az együttműködést. Aztán később is ott volt a székházeladás, amikor a Fidesz úgy adta el a Lendvai utcai székházát, hogy közben bennmaradt, s igen kedvező feltételek mellett vissza is vásárolta. (Ilyenkor válik érthetővé az LGT-sláger: “Kinn is vagyok, benn is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok”.) A szocialisták is felismerték persze az ingatlanügyletekben rejlő lehetőséget: állami vállalatnak adták bérbe székházuk szuterénjét. Az úgynevezett Tocsik-ügyről sem szabad elfeledkezni…
A sort lehetne folytatni, de minek. A magyarországi pártfinanszírozás áttekinthetetlen, miközben a vállalkozásoktól egyre nagyobb szigorral várják el a pénzügyi fegyelmet, addig a politikai erők a legkülönbözőbb eszközöket vetik be üres kasszáik feltöltésére. Pedig a megoldás kézenfekvő, minden kezdő vállalkozó tudja: csökkenteni kell a költségeket és növelni a (legális!) bevételeket. Ez utóbbihoz meg kellene változtatni az adójogszabályokat és lehetővé tenni, hogy az ilyen adományokat a polgárok és a vállalkozások leírhassák az adójukból. A baj csak az, hogy az érintetteknek maguknak kellene e lépést megtenniük, s ehhez még hiányzik az akarat. Sőt, sokan éppen erre alapítják egzisztenciájukat.
Végül az is megkerülhetetlennek látszik, hogy a rendszerváltás egyik demagóg szlogenjét – azt tudniillik, hogy a többpártrendszernek kevesebbe kell kerülnie, mint az egypártrendszernek – egy életre el kell felejteni.
Ha a magyar politikusok sürgősen nem tesznek lépéseket a pártfinanszírozás tisztasága érdekében, idővel ők is úgy járhatnak, mint Helmut Kohl. Pártelnökként megbukott, tiszteletbeli elnökként pedig elvesztette a közvélemény tiszteletét. –