Minden év vége táján növekvő nyomás neheizedik a közgazdászokra, hogy adjanak előrejelzéseket a következő évre. Most, amikor egyúttal az évtizedet, sőt az évszázadot is lezártuk, ezek az elvárások egyúttal hosszabb távú prognózisokra is szólnak. Az alábbiakban megteszem, ami tőlem telik.
A világgazdasági növekedés szempontjából 1999. jobb év volt, mint 1988.: a globális GDP tavalyi 3 százalék körüli bővülésével a megelőző év 2,2 százaléka áll szemben. A kormányzati és a magánszféra előrejelzései további gyorsulást tartalmaznak, nagyjából az olvasható ki belőlük, hogy a most induló évszázad első évében 3,5 százalékkal gyarapodik a világproduktum. Alapvetően magam is egyetértek ezzel a prognózissal, ám – mint azt az alábbiakban kifejtem – vannak bizonyos tényezők, amelyek még e visszafogott derűlátást is beárnyékolják.
A kilencvenes évek folyamán az Egyesült Államok volt a fejlett világ növekedési listavezetője. Euroland – a közös európai valutát bevezető államok együttese – tavaly csupán feleakkora növekedést tudott felmutatni, mint Amerika. Az eurónak a dollárhoz viszonyított valutapiaci gyengeségéből pedig az következik, hogy ez a növekedési különbség fenn is marad.
A szakértők többsége azonban azzal számol, hogy az amerikai ütem valamelyest mérséklődik az idén, (mondhatni ezért imádkozik) s így 2000-ben nagyjából azonos növekedési folyamat játszódik le az Atlanti-óceán két oldalán.
NÖVEKEDÉSI KÜLÖNBSÉGEK. Nem egyformák azonban a növekedési mutatók magán az Európai Unión belül sem. Írország, Nagy-Britannia, Dánia, Finnország, Hollandia és Spanyolország e téren jobban teljesít, mint a közösség három vezető gazdasága: Németország, Franciaország és Olaszország. Nagy meglepetésként persze nem szolgálhat e különbözőség a frankfurti székhelyű Európai Központi Bank számára, amelynek az a fő feladata, hogy egységes sablonba szorítsa az eurót használó tagállamok monetáris politikáját. Mondhatnánk, a Walhalla gazdasági istenei megvonták a növekedés gyümölcseit a boldogulásért küszködő földi halandók közül a – fogyasztás visszafogását célzó szigorú inflációellenes intézkedések alatt nyögő – franciák, németek és japánok millióitól.
Japánban egyébként a következő 18 hónap során az eddigi (egyértelműen kimutatható, ám erőteljesnek egyáltalán nem mondható) talpra állási tendencia folytatódása várható, az amerikai-európai növekedési rátához való felzárkózásra ebben az időszakban azonban még nem kerül sor. Ázsia feltörekvő gazdaságai viszont szerencsére megmaradnak a válságot követő gyorsabb növekedési pályán. Ugyanez igaz Kínára, amennyiben hinni lehet az ottani hivatalos statisztikáknak.
Mindent figyelembe véve, a kiindulásként említett globális prognózis nem a közgazdaságtan által leggyakrabban produkált lehangoló képet vetíti előre. Beteljesüléséből olyan, egymástól igencsak eltérő berendezkedésű társadalmak profitálnának, mint például Dél-Korea, Argentína vagy Mexikó. Ezen országok számára igen kedvező külső körülmény az exportcikkeik iránti tartós kereslet. Az ő szemszögükből nézve különösen tragikus lenne – de persze a földkerekség szinte összes lakóját kellemetlenül érintené -, ha az új évszázad egy komolyabb recesszióval, ne adj’ isten válsággal köszöntene be.
PEREMFELTÉTELEK. Mielőtt azonban e rövid távú fejlemény bekövetkezésének valószínűségére kitérnénk, tekintsük át a 2000-2010-es évtized globális fejlődésének néhány várható jellegzetességét.
1. Feltételezésem szerint a világ erre az időszakra reálértéken is pozitív GDP-növekedést tud majd felmutatni. A bővülés üteme nem lesz azonban olyan magas, mint a XX. század harmadik negyedében, a bámulatos teljesítményeket hozó 1950-1975-ös szakaszban. A XXI. század gazdasági fejlődésének motorjaként egyrészt az új tudományos eredmények szolgálnak majd, másrészt a már meglévő tudás szétterjedése a kevésbé fejlett régiókba.
2. Miközben Észak-Amerikában, Nyugat-Európában és a csendes-óceáni medence fejlett államaiban kielégítő marad a gazdasági növekedés, ennél gyorsabb ütemben emelkedik majd az elmaradottabb régiók gazdasága, mert egyrészt javul lakosságuk képzettségi szintje, másrészt sikeresen adaptálják a fejlett világ legjobb műszaki eredményeit. Ebben a folyamatban fontos szerep jut a multinacionális vállalatoknak, amelyeknek persze nem szabad elvenniük a teljes életteret a kisebb cégektől. A kereskedelmi liberalizáció terén eddig elért eredmények megtartása exporttöbblethez segíti a feltörekvő államok felső kasztját, s ebben az évszázadban ezeknek a fejlett világ élenjáró államaihoz való felzárkózása lesz a gazdaságtörténet egyik kulcseleme – éppen úgy, ahogyan az a második világháborút követően lezajlott.
3. A gazdasági szerveződés uralkodó formája az úgynevezett vegyes gazdaság lesz, nem pedig a szabad versenyes (lassez-faire) kapitalizmus. A szűkösen rendelkezésre álló források elosztásáról szóló döntéseket többnyire profitérdekelt, egymással bel- és külföldön egyaránt versenyben álló vállalkozások hozzák majd meg. Ám a privatizáció és a dereguláció új típusú szabályozási technikákat feltételez. A kormányok és a jegybankok számára továbbra is fontos feladat marad a makroökonómiai stabilizáció. Végül a költségvetési politika adóztatási és újraelosztási funkciója lesz a jövőben is az egyetlen járható út, amelyen haladva egy demokrácia enyhíteni tudja az életfeltételeknek az esélyegyenlőség hiányából fakadó hatalmas különbségeit, ami pedig kötelező feladata a mai szabad versenyes piacgazdaságoknak, miképpen az volt a múltban is. Az egyre inkább teret hódító középosztályok számára a legkorszerűbb technológiák széles körben való elterjedése hozza majd meg a várt előrelépést, a műszaki eredményekhez való könnyebb hozzáférés reálbér-növekedést eredményez számukra, egyben ellensúlyozza a korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló természeti erőforrások okozta “hozamcsökkenést”.
4. Az emberek várható életkora megemelkedik, s ez érvényes lesz a szegényebb, az orvosi kutatásokban egyáltalán nem élenjáró régiókra is. Egyben az élet minősége is javul, tehát nem csupán az időskori betegeskedés elnyújtásáról lesz szó.
5. Mind ez idáig nem bizonyosodott be, hogy – miként azt sokan állítják – valóban a műszaki fejlődés forradalmian új korszakába léptünk be. A tudományos kutatás és eredményeinek alkalmazása Isaac Newton óta szakadatlanul gyorsul. A számítógépek korszaka simán beleilleszthető ebbe az evolúciós folyamatba, nincs tehát szükség a fejlődés minőségileg más paradigmájának kidolgozására. Sőt, a termelékenység globális növekedési üteme jelenleg nem éri el az 1950-1970-es időszakban mért eddigi csúcsait.
Mindig is foglalkoztatott, miért nem “jönnek be” a jövőre vonatkozó prognózisok, még a legjobban megalapozottak sem. Mindjárt magam is felsorolok néhány rövid, illetve hosszú távú tényezőt, amelyek eltéríthetik a folyamatokat az általam fentebb megadott irányoktól.
A FED FELELŐSSÉGE. A világ gazdasági talpra állása, illetve prosperálása jórészt az amerikai gazdaság “mézeshetek” korszakának hosszától függ: a meghatározó amerikai ágazatok gyors növekedése alacsonyan tartja a munkanélküliséget és az inflációt, felfelé nyomja a részvényárfolyamokat, tekintélyes nyereséghez juttatva a felső középosztályt, s az ő befektetéseiket mozgató nyugdíjalapokat. Amikor ez a boldog állapot megszakad, azt rögtön megszenvedi majd az Amerikába exportáló külföld is.
Alan Greenspan, a Fed elnöke aggódik – hozzáteszem: joggal – amiatt, hogy a mind magasabb arányú foglalkoztatottság elapasztja a munkaerő-tartalékokat, s a túlfűtött gazdaságban kialakul a bér-ár spirál jelenség. A háború utáni amerikai recessziók többsége úgy kezdődött, hogy a Fed teljes erővel rátaposott a hitelezési fékre, megakadályozandó az infláció elszabadulását. A hitelszigorítással azonban a jegybanki funkciókat ellátó intézmény elbocsátásokat indukált, s azokon keresztül a fogyasztói és a beruházási kiadások visszafogását, s a rohamosan duzzadó készletek miatti általános nyugtalanságot.
VESZÉLYES LÉGGÖMBÖK. Ez a jelenség felütheti a fejét a 2000. évnek akár már az elején, esetleg egy későbbi szakaszában. Ami még jobban nyugtalaníthatja Greenspant, miként engem is: nem lehet kizárni, hogy a Wall Streeten nem egy spekulatív léggömb van éppen felfújódóban, ahogyan az történt Japánban a nyolcvanas évek végén, vagy ahogyan a még rosszabb emlékű húszas évek végén New Yorkban. Az utóbbi három-négy év alatt az amerikai megtakarítások nem ritkán évi 20-30 százalékos fantasztikus hozamot eredményeztek. A befektetők körében végzett felmérések alapján elmondható: a részvénytulajdonosok arra számítanak, hogy a 2000-2003-as időszakban is ilyen magas rátának örvendhetnek majd. Így már érthető, miért épül mostanában ilyen sok luxusnyaraló, s miért szökött az égbe ezeknek az ingatlanoknak az ára.
A gazdaságtörténet számos ismeretet nyújt a közgazdászok számára a tőzsdei luftballonokról. Még sincs megalapozott elméletünk az ilyen léggömbök várható élettartamáról. Miért drágultak olyan észveszejtő ütemben és olyan hosszú ideig a japán részvények és ingatlanok? S ha már így történt, miért nem tartott ki e folyamat a kilencvenes évek során is? Miért nem vált az egyelőre kicsiny amerikai léggömb hatalmassá attól, hogy a befektetők tömegesen éltek a részvénnyé konvertálható értékpapírjaik nyújtotta opcióval?
Előidéz-e az 1929-1933-ashoz hasonló amerikai és nemzetközi gazdasági válságot a részvényárfolyamok hosszabb időre szóló 40 százalékos “korrekciója”? Véleményem szerint nem. Dacára azonban a közgazdaság-tudomány fejlődésének, egy ilyen mértékű piaci összeomlás igencsak beárnyékolná az új évszázad bevezető éveit. S amennyiben mindez együtt járna a dollár elleni spekulatív rohammal, az megbéníthatná a Fedet, amely ily módon nem tudna eleget tenni a tankönyvekben is leírt feladatának: meghozni a szükséges intézkedéseket a recesszió megállítására, a fellendülés előmozdítására.
Óvatosság, optimistán megalapozott óvatosság – ezek a kulcsszavak a 2000. évre.