Ha be akarunk lépni egy egyesületbe, bölcs dolog, ha tájékozódunk: kik közé is fogunk kerülni. Így ha kis országunk mielőbb tagja kíván lenni egy még meglehetősen zárt klubnak – az Európai Uniónak -, jó volna tudni: milyenek a többiek, a már “igazi” európaiak. Erre a kérdésre ad részletes, bár nem túl alapos választ Richard Hill olvasmányos és bőséges ismeretekről tanúskodó könyve, ami – legalábbis a fülszöveg szerint – számos országban bestseller, sőt egyetemi tananyag is. Mire is tanít, milyen hasznos tanulságokat rejt magában a brit szerző vaskos munkája? Az első az, hogy határozottan óv az egyes népeket jellemző sztereotípiáktól, vagyis a leegyszerűsítő kliséktől, a hamis közhelyektől. Ezeket azonban rendkívül nehéz kiirtani – állítja – hiszen “a tökfejű fritz, a keménykalapos angol, a barettsapkás békaevő, a bajszos digó képe még sokáig létezni fog”. Ugyanakkor – és ebben is sok az igazság – a nemzeti sztereotípiák mindenképpen visszaadnak valamit a népek vérmérsékletéből. Léteznek tehát bizonyos nemzeti jellegzetességek, amelyek legszembetűnőbben “a külföldiek folklórjában”, az etnikai viccekben jelennek meg. Egy jellemző példa: “A paradicsom az, ahol a rendőrök angolok, a szakácsok franciák, a nevelők németek, a szeretők olaszok – és az egészet a svájciak szervezik. A pokol az, ahol a szakácsok angolok, a nevelők franciák, a szeretők svájciak, a rendőrök németek – és az egészet az olaszok szervezik.”
TÖRTÉNELEMHAMISÍTÁSOK. A nemzeti sajátosságok sokféle hatás összetevőjeként alakulnak ki, ilyen a földrajz, a kultúra, a táplálkozás, a család, a jogrend. De mindennél fontosabb a történelem, hiszen a nemzeti karakter fő vonásai mindig is a múltban gyökereznek. A kölcsönös megértést segítendő, emiatt is kellene minél jobban megismerni egymás történelmét – hangsúlyozza teljes joggal Richard Hill. Nincs azonban jó véleménye a jelenkori történetírásról. “Nemcsak a kelet-európai országoknak kell politikamentesen felülvizsgálni történelmüket, mert történelmi perspektívákból mi, nyugat-európaiak sokkal többször ábrázoltuk hamisan az eseményeket.” Hivatkozik a német, olasz, spanyol fasiszta rendszerek hazugságaira és arra, hogy a nemzeti tankönyvek a kellemetlen eseményekről csak elvétve emlékeznek meg. Így az olasz iskolások alig hallottak valamit az 1936-os véres abesszin háborúról, a törökök az örmények 1915. évi irtásáról, az osztrákok az országnak a “végső megoldásban” játszott szerepéről – és így tovább.
A könyv legizgalmasabb és legérdekesebb fejezeteiben a szerző sokoldalúan mutatja be az európai népeket. Sorra veszi a legfontosabbnak vélt jellemzőiket, kissé felületesen ugyan, de szemléltetően és főként szellemesen. Az osztrákokról így ír: “Csak több évszázadnyi dinasztikus – Habsburg – történelem képes létrehozni ilyen valószínűtlen népkeveréket.” Vagy: “Bécs az egykori Monarchia kicsiben, harangokkal és füttyszóval.” Hill ugyan tudja, hogy Európa nem a Lajtánál végződik, de ami azon túl van, arról nincs sok mondanivalója. Egy nem túl nagy kupacban, “A szlávok: kulturális egyveleg” címszó alatt együtt szerepelnek a csehek, szlovákok, lengyelek, szlovének, horvátok, szerbek, sőt a baltiak (észtek, lettek, litvánok) is.
Ezért is vélhetjük “megtiszteltetésnek”, hogy e hozzánk eljutott második kiadás már önálló fejezetet szentel a magyaroknak. Méghozzá meglehetősen hízelgően. Megemlíti: a magyarok között sok a zseni, szól Gábor Dénesről, Bartók Béláról, Teller Edéről, Rubik Ernőről, a Polgár-lányokról, Soros Györgyről, a Nobel-díjasokról. Más dicséret: “A magyarok egymilliónál is több szó közül választhatnak, és az átlag magyar ebből akár 250 ezret tényleg használ is.” (De szép is lenne!)
Ezt követően bőséges ismertetést kapunk a nyugat-európai népek mindennapi életéről, szabadidő-felhasználásáról, étkezési, nyaralási, sőt szexuális szokásairól és még sok másról. Az élet apró-cseprő dolgait sem hagyja figyelmen kívül a szerző. Így például a puszilkodásról megjegyzi, hogy “Belgiumban a vallonok három hangos puszit adnak, a flamandok csak egyet, Franciaországban két puszi is elég, a németek egyet, de a férfiak egymásnak soha, a britek csak egyszer, de minden lehetséges alkalommal.”
EGYÉNI ÍZEK. Hill ezután jut el mondanivalója lényegéhez: az európaiak egyfelől egyformák, ugyanakkor pedig végtelenül és kiszámíthatatlanul különbözőek. Az eltérésekről is egy tetszetős példa: “A vizet a franciák isszák, az írek benne élnek, a hollandok csatornázzák, a németek sört főznek belőle, a britek és belgák szennyezik.” Ami viszont döntő észrevétele: “A mélyen gyökerező és bennünk még sokáig élő különbségek teszik Európát olyan sajátossá, változatossá és érdekessé.” Következésképpen az európai emberek sokfélék, tulajdonságaik, szokásaik változatosak. Nemcsak tudomásul kell vennünk, hanem el is ismernünk a másságot, a különbözőségeket. Hangsúlyozza: az egységes Európa megteremtésének egyik legnagyobb ellensége az idegengyűlölet, a szeparatizmus és a nacionalizmus, aminek “régiónkban legtisztább formáját a jobboldali politikusok hirdetik.” (Mint ahogy mifelénk is!)
Mindent összevéve, e hasznos könyv számunkra is megszívlelendő végső tanulsága csakis az lehet: ahhoz, hogy mi is tagjai legyünk az Európai Uniónak – Európának egyébként éppen egy évezrede “teljes jogú tagjai” vagyunk – szemléletmódunkat, gondolkodásunkat, magatartásunkat is át kell alakítanunk. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele a határozott fellépés mindenfajta kirekesztő szándék, a türelmetlenség, a torz előítéletek ellen, vagyis a tolerancia, a másság és a sokféleség elfogadása, sőt tisztelete. Minden jel szerint ez még nehezebb lesz, mint a gazdasági előírások teljesítése. –