Október közepén a Rockefeller University egyik német származású professzorának ítélték oda az orvosi Nobel-díjat. Lehet, hogy a jövő évszázadban 15 unokám valamelyike Günter Blobel felfedezésének, a sejtek közötti fehérjeáramlás természetes szabályozásának köszönheti majd kigyógyulását a rákbetegségből. Háromszoros hurrá!
Két nappal később Robert Mundell, a Columbia University professzora kapta meg az 1999. évi közgazdasági Nobel-díjat a nemzetközi monetáris folyamatok újszerű elemzésének elismeréseként. Számomra külön öröm az idei nyertes személye, hiszen évtizedekkel ezelőtt a fiatal Bob Mundell a Massachusetts Institute of Technology-n a mi közgazdasági szemináriumainkon való részvételt követően szerezte meg a Ph.D. fokozatot. Háromszoros hurrá – és még egy negyedik is!
Az egzakt tudományok művelői közül a Nobel-díjasok vagy az arra érdemesek a legfontosabb kérdésekben rendszerint egyetértenek. Így például többségük elvetette az úgynevezett hideg fúzió realitását, vagyis azt, hogy lehetséges olcsón energiát termelni az atomok összeolvasztásával a “hagyományos” hasadás helyett. E kételyeket utóbb ellenőrzött kísérletekkel igazolták.
A kémikusok és a fizikusok teljesítménye tehát elég egyértelműen megítélhető, egészen más a helyet azonban a béke, illetve az irodalmi Nobel-díjasokkal. Amikor például 1973-ban Henry Kissinger és Le Duc Tho észak-vietnami vezető egyszerre kapott béke-díjat (az utóbbi nem fogadta el a kitüntetést), a nemzetközi közvéleményt erősen megosztotta ez a párosítás.
FÉLÚTON. A közgazdaságtan ebből a szempontból valahol félúton helyezkedik el: nem egészen egzakt tudomány, de nem is teljesen megfoghatatlan, mint a művészetek. Így fordulhatott elő, hogy a Nobel-díjat odaítélték Milton Friedmannak is, meg nekem is. Mi ketten 65 éve jó barátságban vagyunk – együtt szívtuk magunkba a tudást a University of Cicago bölcs professzorától, Frank Knighttól, számos szakmai kérdésben azonban éles vita van közöttünk. Értjük és tiszteletben tartjuk egymás érveit, de fenntartjuk magunknak a külön véleményalkotás jogát.
Jelen soraim azonban nem önéletrajzi indíttatásúak. Arra kívánok rávilágítani, hogy véleményem szerint Robert Mundell helyesen értékeli az európai Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) szerepét. Az optimális valutaövezetek elméletének megalkotójaként Mundellt az euró atyjaként is szokták emlegetni.
Mellékszál ugyan, de meg kell említenem, hogy Mundell professzor volt az egyik szellemi atyja a Reagan elnök nevéhez kapcsolt, 1981 és 1983 között követett kínálati oldalú gazdaságpolitikának. Ezen elmélet követői még mindig jócskán rányomják intellektuális bélyegüket a The Wall Street Journal szerkesztőségi anyagaira csakúgy, mint Steve Forbes idei kampányára a republikánus párti elnökjelöltség megszerzéséért. Hja kérem, a közgazdaság-tudomány éppen olyan mint a ruházkodás: a “menő cuccok” egy idő után elvesztik vonzerejüket, később azonban ismét divatba jönnek.
EURÓS GONDOK. Hogy állunk tehát manapság a konzervatív közgazdasági tanokkal? Vegyük először az európai közös valuta körüli érveket. Az euró hívei kissé csalódottnak mutatkoztak, miután az idén “gyermekük” hónapokig betegeskedett, folyamatosan gyengült a dollárral szemben. Az ősszel azután az európai valuta valamelyest összeszedte magát, leginkább az amerikai növekedési kilátások körüli bizonytalanságok, s a Wall Streeten emiatt érezhető megtorpanás következtében. Amivel azonban az euró bírálói riogattak, az bizonyos mértékig be is következett. A közös pénz megnehezíti, hogy a frankfurti székhelyű Európai Központi Bank (ECB) egyidejűleg hatékonyan lépjen fel mondjuk a túlfűtött ír gazdaság lehűtése, illetve a túlzottan lelassult olasz, francia és német folyamatok kamatenyhítéssel való élénkítése érdekében. (Spanyolország most – e téren is nagyjából félúton Írország és Olaszország között – szerencsésnek mondhatja magát.)
Ugorjunk egyet, s hasonlítsuk össze Dél-Koreát Malajziával. Malajzia kormányfője jó ideje hangoztatja az ázsiai értékek elsőbbségét a Nyugat által exportált szabadkereskedelmi ideológiával szemben. Amikor azután ez a különállás már gondokat okozott az ország és a külföldi hitelezők – köztük a Nemzetközi Valutaalap (IMF) – viszonyában, a délkelet-ázsiai ország vezetése a tőkemozgás korlátozásának eszközéhez nyúlt. Ezzel szemben Dél-Korea a tavalyi mély válság után az idén úgy ért el figyelemre méltó növekedést, hogy közben jó tanulóhoz méltóan betartotta az IMF előírásait. Be kell vallanunk azonban: az még nem dőlt el, hogy Malajzia nagy bajba kerül-e amiatt, mert nem volt hajlandó beállni a globalizációt elfogadók sorába.
A gazdasági prosperitás olyan mint egy kényes virág, a politikai stabilitás hiányában csak kókadozik. A mély politikai válsággal küszködő országok pedig még arról is csak álmodozhatnak, hogy a legfőbb problémájuk annak eldöntése legyen: a lebegő vagy a fix árfolyamok rendszerét válasszák-e.
Š 1999, LOS ANGELES TIMES SYNDICATE