Amikor ötven évvel ezelőtt a kínai kommunisiták megnyerték a polgárháborút, Mao Ce-tung (aki időnként klasszikus formájú költeményeket írt, bár elsősorban nem ez volt rá jellemző) azt mondotta: “Ez az első lépés egy tízezer mérföldes úton.” A “nagy kormányos” huszonhárom éve halott. Nem élhette meg a győzelemből kiemelkedő állam létezésének október elsejei, félévszázados évfordulóját.
Most a tízezer mérföldes úton megtett ötven lépésnél megállva és visszatekintve, fantasztikus konfliktusok és áldozatok képe tárul a világ elé. A Föld legnagyobb lélekszámú országában (immár minden ötödik ember kínai) a tévedések és a kudarcok, a tragédiák és a sikerek egyaránt világmozdító erejűek.
A gazdasági “nagy ugrás” abszurd ultraforradalmi kalandja 30 millió ember életébe került. A Mao-korszak alkonyán a “kulturális forradalom” és a vörös gárdisták garázdálkodása mindmáig meg nem számolt milliók életét söpörte el.
AZ ÁTMENET ÚJ MODELLJE. Mindez nem felejthető. Ám nem felejthető az sem, hogy a Mao halálát követő hatalmi harcok után Teng Hsziao-ping bámulatos energiával és taktikai érzékkel elindította Kínát a reformok és a modernizálás viharos változásokat hozó, mindmáig tartó korszaka felé. Az európai és általában nyugati racionalizmus oldaláról szemlélve mindig érthetetlen volt – s az is fog maradni – a hatalomgyakorlásnak az a különleges, gyökeresen más kultúrkörből fakadó bonyolult hajlékonysága, amellyel Kína párosítani tudta a globalizáció korának gazdaságvezetési és pénzügyi technikáit a kommunista egypártrendszer lényegének fenntartásával. Vagy éppen a radikális társadalmi változásokat az emberi jogok nyugaton elismert normái iránti érzéketlenséggel.
Az ötvenedik lépés után Kína olyan államként áll a világ előtt, amely képes volt kidolgozni a dogmatikus kommunizmusból kifelé vezető átmenet egyedi, a történelemben eddig nem ismert modelljét. Hogy azután ennek az átmenetnek a végterméke mennyire fog hasonlítani a kapitalizmus bármelyik, ma ismert formájához – nos, ez a jövő évszázad talán legizgalmasabb és legfontosabb kérdése.
Az mindenesetre ma már bizonyosnak látszik, hogy ami az utolsó két évtizedben, az utolsó “húsz lépésben” Kínában történt, ezt az államot a jövő század potenciális világhatalmává teheti.
Az amerikai szuperhatalmi politika legérettebb képviselői még Mao életében, e folyamat megkezdése előtt számoltak ezzel a lehetőséggel. Henry Kissinger híressé vált tézise volt, hogy a világ sorsát voltaképpen az amerikai-szovjet-kínai háromszög viszonylatai határozzák majd meg. Amerika feladata az – hangzott a kissingeri recept -, hogy a háromszög másik két csúcsán elhelyezkedő hatalom mindegyikével jobb viszonyban legyen, mint azok egymással.
A kapcsolatrendszer súlyelosztása azóta módosult: Kína javára az oroszokkal szemben, miközben az Egyesült Államok maradt a jelenleg egyetlen szuperhatalom.
A koszovói háború példája azonban jelezte, hogy a régi automatizmus működik. Ha Amerika látványosan demonstrálja katonai erejét és annak technikai fölényét, akkor Moszkva és Peking ma is közeledni próbál egymáshoz. Koszovó utójátéka ugyanakkor azt is bebizonyította, hogy ez a közeledés ma már csak ideiglenes lehet. Peking a tekintélyének megőrzéséhez szükséges illő szünet után újra Amerika felé fordul. Washington pedig – az emberi jogok retorikai védelmének fenntartásával – partnerré válik az új közeledésben.
ELMOSSA A VÍZ A HOMOKOT? Ezekben a hetekben éppen ez történik. Csu Zsung-csi, a reformokat előrehajtó miniszterelnök szinte a klasszikus kínai versek hangulatát idézve szólalt meg amikor azt mondotta: “Hadd mossa el a víz sodrása a homokot.” Magyarra fordítva: a piaci verseny sodrásának el kell mosnia a gyalázatosan rossz hatékonysággal működő állami nagyipar haladást gátló “homokját”. Még egyszerűbben: a reform folytatódik. Már nem egyszerűbben, de konkrétabban: újra napirendre kerül Kína belépése a Kereskedelmi Világszervezetbe. A balkáni háború alatt ez már egyszer csaknem megvalósult, amikor a belgrádi kínai követség szétbombázása romba döntötte az erre irányuló tárgyalásokat is.
Akkor ezeken a hasábokon azt írtam: az amerikai kereskedelmi főmegbízott hivatala szerint “világos jelzést várnak Pekingtől, hogy mikor lehet újra felvenni a tárgyalások fonalát. A jelzés meg fog érkezni.” Csiang Cö-min államelnök és Bill Clinton minapi baráti kézfogása Új-Zélandon a protokolláris fordulatot jelentette. A tényleges fordulatot pedig a víz és a homok példázata, amelynek belpolitikai üzenete az volt, hogy a pekingi párthierarchia keményvonalasainak a koszovói feszültség intermezzóját kihasználó támadása a reformpolitika ellen nem járt sikerrel.
Következik az ötvenegyedik lépés. –