Törvényhozási választások után mindig új vágyak és új remények alapján kezdi el működését az új kormány. Tevékenységének első időszakát természetes módon a berendezkedés, az államigazgatással és a gazdasági realitásokkal való együttélés megszervezése és az ehhez szükséges kétoldalú alkalmazkodás köti le. Érthető jelenség az is, hogy miközben a piacgazdaságban a folyamatok nagyrészt öntörvényűen, inkább a nemzetközi tőkepiacok, semmint az adott országban kormányra kerültek értékítéletei szerint alakulnak, a közéleti szereplők minden – jó és rossz – eseményt hajlamosak a legújabban kormányra kerültek tevékenységének tulajdonítani.
Mi a helyzet Magyarország esetében? Az ország – a rövid távú áttekintésekből jól láthatóan – 1996 közepe óta növekedési pályára állt. Néhány sorstársunktól – így Oroszországtól és Csehországtól, valamint a délkelet-európai államoktól – eltérően a gazdasági növekedés 1998-99-ben átmenetileg sem váltott visszaesésbe. Különösen 1999 adatait szemlélve kiemelkedő a magyar GDP 3,8-4,0 százalék körüli és az ipari termelés 7,3 százalékos növekedése – ez utóbbi a térségben egyedülálló. Ugyanilyen szembeszökően pozitív a munkanélküliségi ráta 7,4 százalékos mértéke, ami ma már két százalékponttal alacsonyabb a megfelelő cseh és német értéknél, és elmarad a 10,1 százalékos uniós átlagtól is. Az infláció 8,9 százalékos szintje kevesebb mint fele az egy évvel ezelőtt regisztrálnak, bár még messze van az 1,7 százalékos uniós mutatótól. Külön pozitívum a kamatvárakozások előretekintővé válása, a beruházások és a kivitel – bár lassuló, de még mindig dinamikus – növekedése. Miközben a lengyel gazdaság növekedése csak 1,5 százalékot tett ki, a cseheknél 4,5 százalékos visszaesés figyelhető meg, a német gazdaságban pedig alig érezhető, 0,7 százalékos a növekedés, addig Magyarországon a gazdaság a kormányváltozás és a koszovói konfliktus ellenére lendületben maradt.
ÓVATOS ÉRTÉKELÉS. Az eredmények bizonyos óvatossággal történő értékelésére és a mechanikus előrevetítésektől való óvakodásra int ugyanakkor több olyan mutató is, amely a gazdasági szereplők várakozását és a jövőbeli teljesítményt jelzi. A pesti tőzsdeindex – többszöri nekifutás ellenére – nemigen tud túllendülni a 6,5 ezer pontos szinten, és a vállalati eredmények sem olyan meggyőzőek az első két negyedévben, mint a korábbi időszakban voltak. A hozamvárakozások alapján visszaszámolva az inflációs várakozások csökkenési irányzata is megállt. Az államháztartás tényleges, GFS-szerinti és konszolidált – tehát például a vagyonfelélésből származó bevételeket kizáró, viszont a központi költségvetésen kívül könyvelt elemeket figyelembe vevő – hiánya az év végére a mai folyamatok előrevetítésével akár 5,5 százalékra is felfuthat, főleg ha a kormányzat a beavatkozástól való tartózkodást elvi kérdésként kezeli (és az említett számviteli és konszolidációs előírásokat betartja). Ebben a helyzetben a mesterkélt kamatleszorítás ugyanúgy nem hozna eredményt, mint ahogyan 1992-93-ban sem hozott, miközben az államháztartás nyilvánvalóan túltervezett bevételeit névértékben már a “túlságosan” csökkenő infláció is olvasztja. Az is elgondolkoztató jelenség, hogy a fizetési mérleg hiányát immár nem fedezi a működőtőke-beáramlás, bár a kettő közt nincs közvetlen makrogazdasági, törvényszerű összefüggés.
BIZONYTALANSÁGI PONT. Jelenleg a fejlődés legnagyobb bizonytalansági tényezője nem a piac és a sokszázezer szereplő várakozása, hanem a kormányzati alkalmazkodóképesség szintje. Egyfelől az új kormány nagyfokú józanságáról tett tanúbizonyságot akkor, amikor tartózkodott némely szokásos, de nem célravezető intézkedéstől, mint például a választási kampányban hangoztatott számszerűségek érvényesítésétől, vagy a CEFTA-partnerek által hozott indokolhatatlan – csak a román és a lengyel belpolitika céljait szolgáló – lépések megtorlásától. Ugyanakkor sem a hároméves pénzügyi előirányzat, sem a Magyar Fejlesztési Bankkal kapcsolatos – egyesek szerint létező – koncepció, sem a privatizációs ügynökség legutóbbi hónapjait jellemző számszerűségek, sem az adópolitikai elképzelések, de legkevésbé az agrártárca ezekkel végképp összehangolatlannak tűnő, több mint 400 milliárd forintra rúgó támogatási igényei nem utalnak arra, hogy a jobbközép koalíció már megmelegedett volna a hatalom fészkében, és ezért már inkább a realitások, semmint a politikai igények oldaláról kiindulva kalibrálná a fejlődés előirányzatait.
Természetes, hogy a piacgazdaságban – főleg ha az kicsi és nyitott – nem úgy táncolnak, ahogyan bármelyik kormányzat fütyül. Az azonban a legnagyobb jóindulattal sem állítható, hogy a kormányzati tervezgetések és cselekedetek eredőjeként kialakuló számszerűségek, sőt az erre való reagálás keltette közhangulat ne befolyásolná sok százezernyi megtakarító és befektető döntéseit. Nem alakítja, de nagyon is hat rá. A nemzetközi pénzügyi válság elmúlt, a deflációs félelem a múlté, de az ígéretes, valóban felzárkózó piac is kevés. A befektetők meggyőzése nélkül a lendület kifullad, míg meggyőző teljesítmény esetén megőrizhető, sőt növelhető – a belpolitikai hullámveréstől akár függetlenül is. –