Miközben az 1998-ban hivatalba lépett kormány a megelőző koalíció heves bírálatára építette a maga programját, és sok területen valóban száznyolcvan fokos fordulatot hajtott végre, egy igen lényeges területen mégis hasonlóság mutatkozik. Ez pedig a privatizáció, ahol 1994-ben és 1998-ban egyaránt megtorpanás következett be. A kormánnyal szembeni kritika mindkét esetben igen erőteljes volt, ismételten megfogalmazódott a gyanú: “a kormány talán nem is akar privatizálni, hiszen jól érzi magát a megmaradt állami vagyon tulajdonosaként”. E tézist látszik ma alátámasztani a kétségtelen tény, miszerint az elmúlt egy év során az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. vagyona nem csökkent, hanem bővült.
Az előző ciklusban azért is volt disszonáns a privatizáció megtorpanása, mert a Horn-kormány kinyilvánította, hogy 1998-ra be kívánja fejezni a magánosítást. A jelenlegi kormány nem tett ilyen kijelentést, de sejthető, hogy nem áll távol szándékaitól egy “végső megoldás”. Kérdés azonban, hogy valójában mit tekinthetünk célállapotnak, vagy másként fogalmazva: mikor van a privatizációnak vége?
A privatizáció lassúságát, sőt visszafordulását nehezményező elemzések ma elsősorban abból a szempontból vizsgálják a problémát, vajon mi lesz a még meglevő állami vagyon sorsa. (Származékos kérdések: Mennyi bevételre számíthatunk még a magánosításból? Hogyan érhető el a maximális bevétel? Kik lesznek az új tulajdonosok?) Van azonban egy másik ok is, ami miatt a címben megfogalmazott kérdés feltehető: Vajon mi lesz a gazdaságpolitika szerepe a privatizáció után?
IDEALIZÁLÁS. Amíg ugyanis a nemzetgazdaság még a tömeges privatizáció előtt állt, vagy annak jelentős része még hátravolt, a magánosítás minden létező közgazdasági problémával összefüggésben mint a lehető legjobb megoldás került szóba. A privatizáció sok gazdasági szereplőt, s azzal verseny teremt; bevételt hoz az államnak, s így megoldódnak a fizetési problémák; valódi tulajdonosokat hoz helyzetbe, akiknek szívügye a műszaki fejlődés. Az 1994-es kampány időszakában még az is elhangzott egy mai kormánypárt akkori vezető politikusának szájából, hogy a magánkézbe adás fogja megoldani a környezetvédelmi problémákat is, hiszen az egyéni gazdák tudnak a legjobban ügyelni arra, hogy szántóföldjük vagy erdejük egészséges és szennyezéstől mentes maradjon.
Ha majd az állam versenypolitikája, pénzügypolitikája és minden egyéb politikája láthatóvá válik és egységes gazdaságpolitikát alkot, abban – a mintának tekintett fejlett piacgazdaságokhoz hasonlóan – valószínűleg jelentős mennyiségű állami tulajdon kezelése is szerepelni fog (lakások, termelő és nem termelő infrastruktúra, értékpapírok, cégrészek és így tovább). A stratégiai tulajdon körüli vitákban, valamint az aranyrészvények esetében már nyíltan is megfogalmazódott, hogy “nem minden eladó”, ami mögött sokan morális megfontolásokat láttak, pedig nemritkán kifejezetten racionális fenntartásokról volt szó. Széles körben megütközést keltett például, amikor monopolhelyzetben levő gáz- és áramszolgáltató cégek kerültek sorra. Mivel “helyzet volt”, a kormány nem hátrált meg, eltérően a vasúttal kapcsolatos kezdeményezéstől, ahol a bátortalan feldarabolási és részleges privatizációs elképzelés még a szélesebb körű vitáig sem jutott el. Egyelőre ötlet maradt a postahivatalok vagy a helyi tömegközlekedés magánosítása, amivel egyébként más országok is csak roppant óvatosan foglalkoznak, vagy ha léptek is ebbe az irányba, enyhén szólva ellentmondásos tapasztalatokat szereztek.
SIKER VESZTESÉGGEL? A privatizációs szervezeteket mindig akkor tekintették a legsikeresebbnek, amikor a legnagyobb árbevételt érték el. Önmagában azonban az sem kifogásolható, hogy időnként – vagy akár rendszeresen – az állami vagyont kezelő intézmény veszteséggel zárja az évet. Ez ugyanis nem jelent mást, minthogy a vállalati szféra egy részének az állam támogatást nyújt a fennmaradáshoz és a fejlődéshez, s jól tudjuk, ugyanezt megteszi az állam magánvállalkozások esetében is, legyen szó akár iparról, akár mezőgazdaságról (nem is beszélve itt egyes pénzügyi intézménytípusok ismétlődő konszolidációjáról). A vagyont kezelő intézmények így elkerülhetetlenül fejlesztési funkciót fognak ellátni, ez azonban szükségessé teszi, hogy a mindenkori kormányok deklarálják fejlesztési elveiket, vagyonpolitikájukat.
A fejlesztési politika elveinek lefektetése persze nem garancia arra, hogy az időnkénti privatizáció ne szolgálhasson más célokat, hasonlóan a rendszerváltó időszakhoz. Mindaddig, amíg számottevő állami tulajdon lesz, a privatizáció eszköz marad arra, hogy átmeneti fizetési nehézségeket hidaljon át, s hogy a mindenkori kormánypártok megjutalmazhassák vélt vagy valós támogatóikat. –