Mintha kezdenének feltűnni az immár oszlaidozó, véres köd mögül egy balkáni rendezés egyelőre még ismeretlen körvonalai. A résztvevők ugyanis egyre többet beszélnek a pénzről. Arról, hogy végül is ki fogja majd kifizetni a háború számláját.
Belgrádból a minap még irracionális igények hangzottak. Seselj vajda például, akinek könyökig véres karját hétfőig még a miniszterelnök-helyettesi zakó takarta, így nyilatkozott: “Elképzelhetetlen minden békés rendezés, amely nem kártalanítja teljesen Jugoszláviát a háborúban általa elszenvedett károkért.”
Ez persze lázálom. A hágai nemzetközi bíróság vádemelési döntése után Milosevics ugyan a végjátékban még (ravasz) tárgyalófél maradt, ám azt már világossá tették, hogy Belgrád egy árva centre sem számíthat, amíg Milosevicstől a szerbek meg nem szabadulnak.
KÖNYVELŐI SZEMLÉLET. A NATO oldalán tehát a pénz emlegetése nem keveredik lázálmokkal. Ott a hűvös könyvelői szemlélet uralkodik. A londoni Lehman Brothers bankház – amerikai felkérésre – kiszámította, hogy a légiháború körülbelül 20 milliárd dollárba került. A légicsapások által Szerbiának okozott károkat Lehmanék eddig 13-15 milliárd dollárra becsülik. A régió többi országának okozott veszteségek a végösszeget mintegy 40 milliárdra kerekítik fel. Mindez azt jelenti – mondják a bankárok -, hogy a teljes költség a NATO-tagállamok bruttó hazai össztermékének 0,1-0,2 százalékát emésztené fel.
Belgrád persze más számokról beszél. A bombázások okozta közvetlen károkat 100 milliárdra, a gazdasági kárt 200 milliárd dollárra becsülik Milosevics propagandistái. Komoly szerb közgazdászok 40 milliárdot tartanak reálisnak.
Mindez persze egyelőre számmisztika, még a “könyvelői változat” is. Csak most alakult meg a Világbank s az Európai Unió rendkívüli közös bizottsága Brüsszelben, amelynek fel kell mérnie – az egyébként naponta növekvő – károkat, a háború gazdasági kihatását a Balkán egészére. És csak ezután kezdik meg az újjáépítés pénzügyi feltételeinek meghatározását.
Ezen a ponton az újjáépítés ügye éppen úgy világpolitikai erőpróbává fog változni, mint ahogy a háború is a Balkán határain messze túlmutató következményekkel terhes.
Az óceánon túlról sorra érkeznek az olyan vélemények, hogy miután a légiháborút csaknem teljesen az Egyesült Államok finanszírozta, az újjáépítés számláját az Európai Uniónak kellene állnia. A Marshall-modell sajátos változata jöhet létre. Eltekintve a kor, a helyzet és a nagyságrend különbségeitől, az eredeti modell jótékony gazdasági hatásán túlmenően amerikai pénzen garantálta az amerikai befolyás megszilárdulását a világháború után a hidegháborúba tartó Nyugat-Európában. Az új változat washingtoni elképzelés szerint az Európai Unió pénzügyi erejére épülne. (Eddig az egyetlen konkrét számot Prodi, az EU új “miniszterelnöke” mondta ki a kölni csúcson. Eszerint az uniónak öt esztendeig évi 5-6 milliárd dolláros újjáépítési hozzájárulást kellene felajánlania.)
Ám arra egyáltalán nincs garancia, hogy ez egy globalizálódó világban “kiválthatná” a régióban az Egyesült Államok gazdasági befolyását. Durván fogalmazva: netán az euró finanszírozná a globális méretű amerikai banktőke és a nagy ipari konszernek megjelenését a Balkánon.
Talán ennél is fontosabb, és mindenesetre sokkal inkább érinti Magyarországot egy másik lehetséges következmény. Az, hogy a balkáni háború utáni újjáépítés kényszerűen módosíthatja az unió eddigi bővítési technikáját. Eddig a tagjelölteket – mint most az “első kör” részeként Magyarországot – arra ítélték, hogy aprólékos és sokszor gyötrelmes munkával dolgozza át pénzügyi, gazdasági, sőt politikai rendszerének egész szerkezetét, mielőtt klubtaggá válhatna.
ÚJ FORGATÓKÖNYV? Most a brüsszeli, s magához az unióhoz is szorosan kötődő Centre for European Policy Studies (CEPS) új tervet dolgozott ki. Ez enyhítené az eddigi merev követelményrendszert. Bulgáriával és Romániával is megkezdené a csatlakozási tárgyalásokat már 2000 januárjában, tehát néhány hónapon belül. Albánia, Bosznia, Horvátország, Macedónia ajánlatot kapna a társult tagságra. Sőt, ez az ajánlat nyitva állna a háború utáni Jugoszlávia előtt is, amennyiben teljesítené az “alapvető politikai feltételeket”.
Ez az elgondolás nyilvánvaló politikai kényszer terméke. Egyáltalán nem biztos, hogy megvalósul. Puszta felbukkanása azonban jelzi: a brüsszeli agytrösztök úgy vélik, hogy a Balkán stabilizálásában az EU csak akkor játszhat meghatározó szerepet, ha enyhíti eddigi bővítési feltételrendszerének merevségét. Egyelőre (enyhén szólva is) kétséges, hogy a kezelési különbségek esetleges elmosása megfelel-e az “első kör” és benne Magyarország érdekeinek. –