Lapjuk idei 21. számában Kártyaharmonizáció címmel az elektronikus fizetési eszközök kibocsátására és használatára vonatkozó egyes szabályokról szóló 77/1999-es kormányrendelet várható hatásait elemző cikk jelent meg. Kettő-egy a jegybank javára – indul az írás egy névtelen bankár szavaival, majd hangot ad a bankvilág azon aggodalmának, hogy a kormányrendelet “önmagában is többmilliós költséget ró a bankokra, emellett pedig visszaélések tömegét indíthatja el”. Ami a feltételezett párviadal eredményét illeti, pürrhoszi győzelem lenne! A bankvilág félelmei mellett azonban nem mehet el szó nélkül a jegybank, ezért néhány gondolattal szeretnénk hozzájárulni az olvasók – és a bankok! – tájékoztatásához. Félrevezető az új jogszabályt elsősorban a közelgő EU-csatlakozással járó jogharmonizációs kényszer számlájára írni. Kétéves előkészítése során legalább ilyen súllyal estek latba a bankügyfelek közel 3,5 millió bankkártyát használó tömegének az elvárásai. Az ő érdekük, hogy könnyen és gyorsan használható, de mindenekelőtt biztonságos fizetési eszközzel rendelkezzenek. A biztonság pedig a kibocsátónak is létérdeke, ráadásul ő teheti ezért a legtöbbet. A kibocsátó az, aki nagyobb gondossággal választhatja ki, melyik ügyfelének milyen fizetési kártyát ad. A kibocsátók tehetnek azért is, hogy létrejöjjön az elmúlt években egyre gyakrabban emlegetett központi hiteladós-nyilvántartás, amely segíthet a notórius “kártyaadósok” kiszűrésében. Nem csodaszer önmagában a büntető jogszabályok szigorítása sem. A visszatartó erejét tekintve mindig is vitatott büntetőjogi “elrettentésnél” hatékonyabb eszközöket kínál a bankközi együttműködés, a tapasztalatok folyamatos kicserélése és elemzése, a közös fellépés a visszaélésekkel szemben.
Tudnunk kell, az új szabályok csak a tisztességes, jóhiszemű ügyfeleket részesítik védelemben, a vétkes szerződésszegőt nem. A cikk szerint a bankok attól tartanak, a rendelet nyomán hirtelen megnő a saját kártyájukkal visszaélő ügyfelek száma. Aligha! A bejelentéssel történő azonnali felelősségátszállás ugyanis nem ad nagyobb esélyt a csalárd kártyabirtokosoknak arra, hogy megússzák a csalás következményeit. A kártyája eltűnését csalárd szándékkal bejelentő ügyfél pedig korábban is visszaélhetett a kártyával, legfeljebb többet kellett várnia a prolongált kockázatviselés miatt. Végül méltánytalan is a csalárd ügyfelekkel szemben oly módon védekezni, hogy az a becsületes többséget is sújtsa. Nem használ ez a bankrendszer általános megítélésének, de a fizetési rendszerbe vetett bizalomnak sem. A Magyar Nemzeti Bank célja pedig a fizetési szolgáltatások biztonságának növelése, még ha ezért áldozatokat kell is hozni.
VARGA ISTVÁN
Magyar Nemzeti Bank