Joggal számíthat a maga műfajában az év eseménye címre a Kereskedelmi Világszervezet budapesti informális ülése, amelyet a Forduló Barátainak nevezett csoport nevében rendezett a magyar kereskedelmi diplomácia. Hiszen miközben az egyesek által az átalakulás éltanulójává kikiáltott Észtország annak örülhet, hogy a szervezet 134. tagjává válhatott, a kínai belépés – csakúgy, mint a reformkurzus idején sokat emlegetett orosz tagság – egyre inkább a jövő zenéjének tűnik. Magyarország piacgazdasági érettségének nem csekély mérvű elismerését jelenti a gyakorlati diplomácia szintjén az, hogy a szervezet 22 meghatározó államának találkozóját éppen Budapesten rendezhették meg.
Az elismerés fölött érzett öröm azonban nem homályosíthatja el azt a sajnálatos tényt, hogy a világkereskedelem jólétnövelő liberalizálását, a vámlebontásnak és a mennyiségi korlátozásoknak a fokozatos felszámolását más versenytorzító intézkedésektől is megszabadítani kívánó törekvések az elmúlt évben szembetűnően elakadtak. A nemzetközi pénzügyek megrázkódtatásának thaiföldi válsággal indult, s csak nemrég véget ért jó másfél éves szakasza még az IMF némely köreiben is elfogadhatóvá tette – látszólag, átmeneti intézkedésként – a tőkemozgások korlátozását. A gazdasági növekedés lelassulása Nyugat-Európában megerősítette a piacvédelmet követelő hangokat. Japán nem sokat tett annak érdekében, hogy megnyissa hagyományosan zárt piacát, pedig a depresszió már nyolcadik éve tart.
UTÓDLÁSI VITÁK. De nem állnak sokkal jobban a dolgok magának a Kereskedelmi Világszervezetnek a háza táján sem. Renato Ruggiero hivatali idejének lejártával a tagállamok nem tudnak kompromisszumra jutni a lehetséges utód személyében. A legtöbb elemző elismeri, hogy mind az új-zélandi Mike Moore, mind a thaiföldi Szupacsaj Panicspakdi kiváló szakember, és érdemben sem az amerikaiak támogatta volt új-zélandi kormányfő, sem az Európai Unió és az ASEAN pártolta thaiföldi miniszterelnök-helyettes vezetői képességei, személyes integritása iránt nem merültek föl kételyek. Mégis, a vita annyira elmérgesedett, hogy az amerikaiak egy harmadik jelölt állításának gondolatától, vagy a többségi szavazás ötletétől egyaránt elzárkóztak.
Nem jobb a helyzet a kimondottan WTO-hatáskörbe tartozó transzatlanti kereskedelmi konfliktusok ügyében sem. Az EU banánbeviteli rezsimje és a hormonkezelt húskészítmények ügyében, illetve az amerikai piacvédő intézkedések hatására a legrosszabb időket idéző kétoldalú konfliktus jött létre a két legerősebb fél között. Ez nemcsak azért veszélyes, mert mindkét fél egyoldalú lépéseket enged meg magának és minősítgeti egymást, hanem főleg amiatt, mert a WTO a kereskedelmi viszályok sokoldalú, mindenkit kötelező, tárgyalásos vitarendezési eljárások terepe.
MAGYAR ÉRDEK. Az új világkereskedelmi forduló szorgalmazása természetesen magyar érdek is, hiszen a piacra jutást nálunk nagyobb tárgyalóerejű felek föllépése révén könnyítheti meg. A két legfontosabbnak tartott, nyitásra érett terület a mezőgazdaság és a szolgáltatások. Mint a világ egyik legalacsonyabb szubvenciós hányadú állama, Magyarország nagyon is érdekelt lenne e területeken az előrehaladásban. Ugyanakkor látni kell azt, hogy mind a két téma leginkább átpolitizáltságáról ismert. Az exporttámogatások ügyében 1995-ben Magyarországnak is fölmentéseket kellett kérnie az eredeti WTO-vállalásai ellenében, s nem kimondottan a sokoldalú megállapodás szelleme szerint. Az audiovizuális termékeknél és a pénzügyi szektorban közismert derogációs igények fogalmazódtak meg. Csekély vigaszul szolgálhat, hogy ilyen tekintetben az EU sem jobb a Deákné vásznánál, s a szóban forgó két szektorban maga is széles körben él piacvédő intézkedésekkel. Emellett jelentős, nagy fejlődő tagállamok – mindenekelőtt India – már jelezték, hogy további piacnyitást nem látnak időszerűnek. Annál kevésbé, mert éppen a tőlük származó exporttermékeket sújtják leginkább a fejlett országok megmaradt védintézkedései.
Érdemes-e akkor újabb WTO-fordulót szorgalmazni? – vetődhet fel a kérdés. A válasz igenlő. Egyfelől: az áruk és szolgáltatások szabad áramlása, nem pedig korlátozásuk növeli a jólétet – ez a közgazdaságtan másfélszáz éves fölismerése. Másfelől: Magyarország piacra jutási esélyeit, egyenlő elbánását sokoldalú keretben bizonyára inkább tudja képviselni, mint saját tárgyalási álláspontjának még oly huszáros megkeményítésével. Minél kevesebb tere marad a nyilvánvalóan elvtelen kompromisszumoknak – amelyekért az EU-ban sem, de hazánkban sem kell a szomszédba menni -, annál jobb lehet a szabályozás, s egyben erősödhet a többség jóléte. Erre akkor is érdemes törekedni, ha tudjuk: az erény e téren sem tartozik a rövid idő alatt elérhető célok közé. –