Mint egy megkopott burleszkfilm főszereplője, úgy csúszik el újra meg újra az Európai Unió a banánhéjon. A Kereskedelmi Világszervezet, a WTO a múlt héten úgy döntött, hogy az EU banánpiaci rendelkezései sértik a nemzetközi kereskedelmi jogot. Vagyis a genfi szervezet az amerikaiaknak adott igazat, akik kifogásolták, hogy az unió 1993 óta hátrányosan különbözteti meg az amerikai konszerneket és az érdekeltségi körükbe tartozó latin-amerikai ültetvényeseket. Az Egyesült Államok gyakorlatilag már ötödször diadalmaskodik a “banánháborúnak” is nevezett kereskedelmi diplomáciai vitában, ám az EU ennek ellenére nem hajlandó feladni protekcionista alapállását.
Az 1993-as banánpiaci rendelkezések már meghozatalukkor éles kritikát váltottak ki, s nemcsak az érintett banántermesztő országok, illetve a térségben dolgoztató nagy amerikai gyümölcskereskedelmi cégek részéről. Németországban – amely az egy lakosra jutó évi átlagos 22 kilogrammal világelső fogyasztónak tekinthető – már az első pillanatban ellenérzéseket keltett a brüsszeli döntés, mert ezáltal egyik napról a másikra egyharmadával drágább lett e déligyümölcs. Nemzetközi segélyszervezetek azért kritizálták az uniót, mert a nagy banántermelő országokban – például Kolumbiában – a parasztok számára ez az egyetlen legális alternatívája a kokacserje termesztésének. Az EU azonban figyelmen kívül hagyta az érveket, és kitartott álláspontja mellett, amelyről persze a brüsszeli eurokraták is tudják, hogy semmilyen szempontból nem felel meg a kor követelményeinek.
Most is sértődött vesztesnek tűnik az Európai Bizottság, amelynek vezető tisztviselői ugyan az egyeztető panel összehívásakor azt nyilatkozták, hogy alávetik magukat a genfi döntésnek, most mégis a fellebbezés lehetőségét keresik. Vagy időhúzásra játszanak. Leon Brittan, az illetékes bizottsági tag, egyben a testület alelnöke, valószínűleg nem is tehet mást, hiszen nem akarja e “nagy horderejű” kérdés végleges rendezését magára vállalni. Majd az új bizottság – lehet sejteni a távozó brit tisztviselő ki nem mondott gondolatát. Vagyis egy lobbycsoport érdekében – hiszen a volt európai gyarmatok banántermelői érdekeinek védelmében vezették be a vitatott szabályozást – Brüsszel hajlandó a szabad kereskedelem alapelveit semmibe venni. Sőt, ennél is többre kész: kockáztatja, hogy az EU exportőrei fizessék meg a banántermelők átgondolatlan támogatását.
Márpedig afelől senkinek sem lehet kétsége, hogy az Egyesült Államok beváltja ígéretét és 100 százalékos büntetővámot vezet be bizonyos európai luxuscikkekre. Igaz, a WTO nem ismerte el teljes mértékben az amerikaiak által kiszámított kárértéket, s az 520 millió dollár helyett csak 191,4 millióra tették azt az összeget, amennyivel az EU az amerikai banánexportőröket megkárosítja. Vagyis – döntött a hét végén Washington – az olasz sajt és sonka, a skót kasmírpulóver és a német gyertya megmenekül a büntetővámok alól, de a francia retikül és a német kávéfőző nem…
Mondatnánk persze, az egész ügy banális; nincs szó jelentős tételekről, az Újvilág és az Öreg Kontinens csupán egy részletkérdésben vitázik, és a végén úgyis megegyeznek. Csakhogy a banántámogatás, illetve azon túlmutatóan az EU mezőgazdasági politikája egyre jobban mutatja, hogy az unió igencsak megérett a reformra. A banánügy ugyanakkor arra is rávilágít, mennyire nincs meg a készség a változtatásra. Persze ez nem új, hiszen az Agenda 2000 kínkeserves elfogadása már fényesen bizonyította, hogy nyugaton a helyzet változatlan.
A magyar felvételi tárgyalásokkal első ránézésre semmilyen összefüggésben nincs a banánháború. Szerencsére mi nem termesztünk banánt – lélegezhetnek fel a külügyi és a földművelésügyi tárcánál. Termesztünk viszont gabonát, szőlőt, egyéb gyümölcsöket, s ne feledkezzünk meg az állattartásról és az élelmiszeriparról sem. Ha Brüsszel kész az elefántcsontparti és hondurasi banántermesztők érdekében – egyértelműen vesztes pozícióból – az Egyesült Államokkal évekig huzakodni, akkor a belga, francia, német, spanyol parasztok védelmében vajon meddig fog vitatkozni a csatlakozni szándékozó országokkal?