Az Európai Unió (EU) Agenda 2000 elnevezésű reformcsomagjáról folyó vitában a berlini csúcson (Figyelő, 1999/ 13. szám) Spanyolország védte a legharcosabban – és nem eredmény nélkül – az úgynevezett strukturális és kohéziós alapokat: azokat a forrásokat, amelyek az uniós tagországok és az azokon belüli régiók közötti vagyoni különbségek csökkentésére szolgálnak. Az erre szolgáló pénzeszközök tervezett lefaragása alighanem az egyik leghangosabb vitakérdés lesz a bővítési folyamat következő szakaszában.
Nagyjából egyharmadát – az agrárpolitika finanszírozása után a legnagyobb hányadot – teszik ki az EU költségvetésének a strukturális alapok. Ez a forráskiosztás a kedvezményezett tagok szerint természetesen az egész unió javára válik, mivel egyre nagyobb piacokat teremt. A konstrukciónak az a széles körű politikai támogatása azonban, amely a legutolsó uniós finanszírozási csomag elfogadásának idején még létezett, mára erősen meggyengült. A szóban forgó alapokból Spanyolország részesedik a legnagyobb mértékben. Madrid már két éve készült a források megtartásáért folytatott harcra, ám úgy tűnik, a vártnál nehezebb küzdelem vár rá.
Németország, az EU legnagyobb nettó befizetője – és vele együtt a legtöbb “északi” tagország – azt szerette volna, hogy a 2000-2006-os időszakra az alapokat az Európai Bizottság eredeti javaslatánál kevesebbre, 200 milliárd euróra állítsák be. Spanyolország a jelenlegi szintet próbálta megőrizni, ellenezve még azt is, hogy az előirányzatot az 1994-99-es pénzügyi időszak átlagához kössék; javaslata 239 milliárd euróról szólt. Ezt nem sikerült ugyan elérni, de a berlini kompromisszum így is 213 milliárdot tartalmaz.
A kohéziós alapból történő kifizetések – amelyeket elsősorban közlekedésfejlesztésre és környezetvédelmi beruházásokra fordítanak – Spanyolország számára az EU-tól származó bevételeknek mindössze 8-9 százalékát teszik ki, viszont óriási a szimbolikus és politikai jelentőségük. Az alap létrejötte Felipe González korábbi szocialista miniszterelnök győzelmének tekinthető, aki ezzel támogatást szerzett a szegényebb tagországoknak a monetáris unióra (EMU) való felkészüléshez. Eddig az alapnak több mint a felét, majdnem 5 milliárd eurónak megfelelő összeget Spanyolország kapta. A kohéziós alap a spanyolok számára európai szent tehénné vált.
Madrid azzal érvel, hogy az eredeti megállapodás nem zárja ki a tagországokat a kedvezményezettek köréből a közös valutához való csatlakozási feltételek teljesítése után sem. A jogosultság kritériuma az volt, hogy az egy főre jutó nemzeti jövedelem az EU-átlag 90 százaléka alatt legyen. Spanyolország, amely jelenleg már az átlag 80 százalékához közelít, hangsúlyozta: hajlandó elfogadni, hogy a 90 százalék elérésekor automatikusan leállítsák a kohéziós források kifizetését. José María Aznar miniszterelnök szerint az elkövetkezendő tíz évben ez jelenti Madrid számára a “legnagyobb kihívást”.
A kedvezményes források megtartására irányuló kampányban azonban egyre jobban egyedül marad Spanyolország. A kohéziós alap által érintett többi ország közül Görögország még nem tagja az EMU-nak, tehát a jogosultság kérdése vele szemben nem is merült fel. Írország már túllépte a küszöbértéket, s ennél a viszonylag kis összegnél jobban érdekli, hogy elveszítheti jogosultságát a sokkal nagyobb pénzeket jelentő regionális támogatásra. Portugália még jobban aggódik a Lisszabon körzetét érintő regionális támogatás elvonása miatt, hiszen a portugál GDP 40 százaléka keletkezik a körzetben.
Spanyolországnak mindenképpen bele kell törődnie a regionális segélyezés zsugorodásába. Eddig Madrid, illetve a francia határhoz közeli területek kivételével minden régiója a kiemelt segélyezési kategóriába tartozott, mivel jövedelmi szintjük az EU-átlag 75 százaléka alatt volt. A kedvezményezettek közül biztosan kiesik az északon található Cantabria, és más területek is egyre jobban felzárkóznak. A véleménykülönbségeket ebben a viszonylatban a berlini csúcstalálkozón az Agenda 2000 elfogadása sem simította el véglegesen, és az őszre még több spanyol régió veszítheti el kedvezményezett státusát.
Felvetődött az a lehetőség is, hogy a sokk enyhítése érdekében fokozatosan vonnák meg a támogatást, ám ennek még nem tisztázottak a feltételei. A 2004-2006 körül már reálisan esedékes EU-bővítés logikus következménye lesz, hogy a jelenleg 15 tagú unió számos területe a jövőben nem lesz jogosult külön támogatásokra, hiszen az ezekhez számításba vett átlagos mutatók egy csapásra lejjebb mennek. “Senki sem ígérte, hogy ez a pénz örökké fog járni” – figyelmeztetett Eneko Landaburu, az Európai Bizottság regionális politikával foglalkozó igazgatója.
Tíz évvel azután, hogy az EU tényleges pénzügyi erőfeszítéseket tett a belső eltérések csökkentése érdekében, merőben új élményt jelent a Berlinben megkezdődött elvonási folyamat a kedvezményezettek számára. Spanyolország kemény küzdelme a legutóbbi csúcson egyértelműen arra utal, hogy a bővítési folyamat következő szakaszában ez lesz a leghevesebb vitakérdés.