Túljutva a kilencvenes évek elejének gyártási és értékesítési mélypontján, az utóbbi időben viszonylag eredményesen működnek a hazai finomporcelán-edényeket előállító cégek: a herendi, a hollóházi és a hódmezővásárhelyi Alföld. Kivételnek a pécsi Zsolnay számít, amelynek reorganizációja a tulajdonosi döntésképtelenség miatt késlekedik. Eközben egyre erőteljesebben lép fel a piacon az “ötödik versenytárs”, az árban és választékban kedvezőbb kínálatú – főként ázsiai eredetű – import is.
Nászajándékul a békebeli időkben 24 személyes porcelán étkészletet adtak a polgári családoknál: a herendi, Zsolnay, hollóházi szerviz hozzátartozott az ünnepnapokhoz. Ma már nem így van, s ez ugyancsak megérződik a még mindig hagyományos módszerekkel dolgozó manufaktúrákban. A magyar porcelánipar négy meghatározó szereplőjéből a herendi, a hollóházi és a pécsi társaság az egyedi mintázatú, két évszázados tradíciókat őrző, kézi festésű, illetve matricás termékekkel foglalkozik, míg a hódmezővásárhelyiek az olcsóbb tömegárut készítik. A jelenlegi trend az előbbiek számára jelent komoly veszélyt, az utóbbi cég piacai ezzel szemben ma inkább bővülnek.
Az első kategóriába tartozóknál – a fogyasztói szokások számukra kedvezőtlen változásával, a szűkülő hazai kereslettel, a korábban fizetőképes ázsiai piac válságával, ugyanakkor a szintén ázsiai eredetű, alacsonyabb árfekvésű import kihívásával kényszerűen szembesülő cégeknél – lényegében a tulajdonosok magatartásán, az alkalmazott marketing-módszereken múlott az eredményesség. A herendiek bevételkieséssel úszták meg a tavalyi évet; a hollóháziak szolid üzletpolitikájuknak köszönhetik, hogy nem tört meg az évekkel ezelőtt megkezdődött lassú növekedés íve; a pécsiek viszont kudarcként könyvelhetik el az 1998-as esztendőt és az idei első három hónapot. A hódmezővásárhelyieknek kedvez, hogy a háztartásokban és a szállodákban már jobbára csak az ünnepeken veszik elő az aranydíszes étkészleteket; a hétköznapi használat során jóval közkedveltebbek – és kelendőbbek – a mikrohullámú sütőkbe is betehető, s a mosogatógépek ártalmait könnyen elviselő fehér, dombormintás vagy fémmentes díszítésű edények.
A gyártók és termékeik közötti különbséget a fogyasztói árak jelzik a legjobban. Míg például a legegyszerűbb készletek 10-12 ezer forint körüli áron megkaphatók, a díszesebbeket már 16-20 ezer forintért kínálják. A legolcsóbb hollóházi edények ára 30-40 ezer forint, a lehető legpuritánabb kivitelű Zsolnay termékeket 70-80 ezer, a herendieket pedig 100 ezer forintra taksálják. A klasszikus, kézzel festett, dúsan aranyozott készletekért viszont akár több milliót is elkérhetnek.
A különleges minőségű, egyedi termékeket előállító Herendi Porcelán Manufaktúra Rt. olyan világmárkát testesít meg, amely a múlt század közepe óta fogalom. (Az első nagy elismerést az 1851-es londoni világkiállításon aratták a gyár termékei, ahol bemutatták a Viktória angol királynő által a windsori kastélyban való használatra rendelt kézi festésű étkészletet. Azóta számos világkiállításon nyertek aranyérmet a herendi termékek.) A gyárat 1993-ban a Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP) keretében a dolgozók vásárolták meg. Akkoriban sokan aggódtak a cég jövőjéért. A kétkedőknek nem volt igazuk, hiszen a minőség megtartása már a privatizációs előkészületek idején az egyik legfontosabb kérdés volt: már akkor foglalkozni kezdtek a minőségbiztosítási rendszer bevezetésének gondolatával. A társaság tavaly szerezte meg az ISO 12 001-es környezetvédelmi, valamint – Magyarországon egyedüliként – a BS 8800-as munka-, és egészségvédelmi tanúsítványt. A gyár termelésének 70 százalékát külföldön – 50 országban – értékesíti. Az idehaza működő 10 saját boltban a vevők 90 százaléka szintén nem magyar. Winkler László gazdasági igazgató szerint a jó árfekvésű termékek stabil piacának tekinthető az Egyesült Államok, Olaszország, Japán és újabban a Karib-szigetek.
Az ázsiai válság – és az annak nyomán visszaeső turistaforgalom – miatt azonban a japánok által megvett termékek értéke tavaly 23 százalékkal elmaradt a korábbiakhoz képest; ez összességében mintegy 300 millió forintos kiesést jelentett. A hasonló helyzetek elkerülése végett a társaság új piacokat igyekszik felkutatni és megnyerni magának. Jó eladási lehetőségekkel kecsegtet például a dél-amerikai térség, a volt szocialista államok közül pedig Csehország és Lengyelország. Szintén biztatónak látszik az orosz újgazdagok érdeklődése. Az efféle terjeszkedés azonban csak nehezen és lassan hoz érezhető eredményt.
A több mint kétszáz éves Hollóházi Porcelángyár Rt. 1992-ben került felszámolás alá. A mélypont 1993 őszére tehető, amikor a kapacitás kihasználtsága 50 százalék alá, az export aránya 9 százalékra zuhant. A válságkezelést a cégnél többségi tulajdonrészt szerző Corvin Ipari Fejlesztési Bank kezdte el, Körtvélyes István vezérigazgató emlékezete szerint igen szigorú feltételek mellett. Ennek eredményeképpen javult a termelékenység, csökkent a veszteség, nőtt az export aránya és megindult az új piacok keresése. A kézi festésű termékek Japánban, az Egyesült Államokban, Németországban és Olaszországban a legkeresettebbek. A cég a javuló teljesítménynek köszönhetően folyamatosan fizeti a korábbról származó, 400 millió forintos tartozását az Állami Fejlesztési Intézet (ÁFI) felé. A kölcsön törlesztési határidejét, 2003-at tartani lehet – véli a vezérigazgató -, derűlátását szerinte alátámasztja az átlagosan 4-5 százalékos árbevétel-arányos nyereség.
Nem ilyen bizakodó a hangulat a pécsi Zsolnay Porcelángyárt Rt.-nél, pedig a tavaly április végén – Zsolnay Vilmos születésének 170. évfordulóján – tartott ünnepségen még az hangzott el, hogy a tervek szerint 1999-ben bevezetik a Budapesti Értéktőzsdére a gyár részvényeit. Ez akkor meglepő bejelentésnek számított, mert az 1995-ben a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank (MBFB) többségi tulajdonába került társaság szénája már nagyon rosszul állt. (Az Állami Vagyonügynökség egy aranyrészvényt tartott meg.) A vagyonkezelésre a bank leányvállalata, a Magyar Befektetési és Vagyonkezelő (MBV) Rt. 1996-ban kapott megbízatást azzal, hogy kultúrmissziót teljesít a nemzeti kincsnek tekintett pécsi gyártás stabilizálásával, fejlesztésével. Az eredmény: az export néhány százalékra zsugorodott, ezzel egyidejűleg százmilliós nagyságrendű raktárkészletek halmozódtak fel, s az előállított termékek csaknem egyötöde selejtes lett, ami jelzi a minőségi romlást.
Az új piacok felkutatásához, esetleg az ipari porcelángyártási üzletág megerősítéséhez tavaly nyáron új vezérigazgatót választottak. Katona György nagy lendülettel hozzá is látott a reorganizációs program elkészítéséhez és a piaci viszonyokhoz alkalmazkodó marketingpolitika kialakításához. Az új vezérnek azonban pechje volt, mert a választások után senki sem volt hajlandó döntést hozni a gyár sorsát illetően. Az időközben Magyar Fejlesztési Bank Rt. névre átkeresztelt pénzintézet vezetői most már arról sem nyilatkoznak, hogy milyen lehetőségekkel számolhatnak a pécsiek a kiútkeresésnél. Mindössze annyi tudható, hogy a bankárok az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. illetékeseivel zárt ajtók mögött tanácskoznak a kérdésről. Véglegeset csupán a Zsolnay gyár április 16-i közgyűlésén közölnek erről, s az ezzel összefüggő – 275 millió forintosra tervezett – alaptőke-emelésről.
Az előző három cégnél olcsóbb árukat előállító – és az anyacég, az Alföldi Porcelángyár Rt. 1992-es privatizációja után a francia Guy Degrenne S. A. 100 százalékos tulajdonába került – Alföld Porcelán Edénygyár Rt. termelésének 20 százalékát a hotelekben használatos, 80 százalékát pedig a háztartási porcelánok adják. Az előbbiek terén idehaza piacvezető a cég. A termékek több mint háromnegyedét (az elmúlt években gyorsan növekvő mértékben) külföldön értékesítik. A főbb piacok rangsor szerint Franciaország, az Egyesült Államok, Kanada, Olaszország, Németország és Skandinávia. Vilics Antal ügyvezető igazgató szerint a cégnek az utóbbi időben egyre nagyobb problémát jelent a háztartási porcelánok iránti belföldi kereslet csökkenése. A 280 millió forintos alaptőkéjű társaság évente 150-180 millió forintot költ beruházásra. Talán ez is jelzi, hogy a minőség tartását, illetve folyamatos fejlesztését az egyik legfontosabb piaci tényezőként kezelik a hódmezővásárhelyiek.
Mint a fentiekből is látható, azok a finomporcelán-gyártók tudtak talpon maradni és kisebb-nagyobb eredményt felmutatni, amelyek gondosan ügyeltek a termékek és a termelés minőségére, s igyekeztek új értékesítési csatornákat keresni. A Zsolnay gyárban éppen ezekre a dolgokra nem fordítottak kellő figyelmet; a negatív hatás nem is maradt el. Pedig a patinás múlt, a márkanév “elherdálása” ma, a minden eddiginél keservesebb következményekkel járó nemzetközi dekonjunktúra idején vétkes könnyelműség. Szakértők nem győzik hangsúlyozni: amikor pénzügyi, értékesítési gondjaik miatt sorra jutnak csődközeli állapotba a legendás hírű cégek (Meissen, Rosenthal), s a korábban virágzó porcelángyártásról ismert Svájcban és Ausztriában már csak mutatóba maradt egy-egy gyár vagy manufaktúra, akkor piaci és termelési stratégiát kell váltani. Pusztán reménykedni lehet abban, hogy ezt a Zsolnay tulajdonosai is megértik végre.