Kovács úr 43 év után megkapta első felfüggesztését. Ez a hír, valamint a többi magyar futballügy – mint például a Fradi és a Honvéd kisgazda irányítása – a jelek szerint legalább annyira foglalkoztatja a kormányt, jobban mondva annak vezetőjét, mint mondjuk az a valóban komoly probléma, hogy a folyó fizetési mérleg hiánya az elmúlt év utolsó hónapjában jelentős mértékben felduzzadt. Erre enged következtetni – egyéb megnyilatkozások mellett – az a tény is, hogy az Orbán-kabinet múlt hét végi szeánsza egyik slágertémájának nem ez, hanem a labdarúgó szövetségi elnök, Kovács Attila felfüggesztését követő helyzet megvitatása ígérkezett.
Ezek után már nem is csodálkozom azon, hogy a neves brit gazdasági napilap, a Financial Times is az említett témák kapcsán foglalkozott szokatlanul bő terjedelemben kis hazánkkal. Számomra ez még akkor is elszomorító, ha utóbb a kormányfő jobb belátásra tért, s változtatott a napirenden, mondván: az MLSZ körüli ügyek a múltat jelentik.
Tarafás úr viszont 52 év után nem kapta meg első felmentését. A kabinet ugyanis annak a pénzügyminisztériumi vizsgálatnak az eredményét sem vesézte ki, amely a bankok és az értékpapírpiacok felett őrködő hatóságnak, az ÁPTF-nek különösen a Postabank, a Realbank és néhány brókercég csődje során tanúsított magatartását volt hivatott summázni.
Egy másik hétvége óta már egyre kevésbé titok, mit is céloz a szóban forgó kutakodás. Igaz, az alig két héttel korábbi Fidesz-víkendről e tárgyban közzétett tévés információk egy ideig bizonytalanságban hagyhatták a kívülállót. Az egymást követő két napon elhangzott két állítás közül az egyik arról szólt, hogy a felügyelet nem működött – illetve működik – eléggé hatékonyan. A másik információ értelmében viszont növelni kell a szervezet hatáskörét. Míg az előbbi kapcsán az ÁPTF vezetőinek gyomra nagyon is érthetően görcsbe rándult, addig az utóbbival mélységesen egyet tudtak érteni. Hiszen abban azt a jogosnak látszó követelésüket vélték viszontlátni, hogy a felügyelet kapja vissza a korábban elvett rendeletalkotási jogát.
Alig néhány nappal később aztán kiderült, hogy a két állításnak mi az eredője. A pénzügyminiszter szobájából pillanatok alatt kiszivárogtatott ötlet, jelesül a pénzügyi felügyeletek összevonása valójában az ÁPTF vezetőinek gond nélküli menesztését célozza.
Kétségtelen, hogy a felügyelet irányítói könnyen elkerülhették volna a mostanihoz hasonló helyzetet, ha korábban veszik a kalapjukat. Főleg úgy, hogy erre minden okuk meg is volt. Hiszen nem lehet felemelő érzés látni, tudni, hogy például a Postabank volt vezetői mit csinálnak, miközben a legfajsúlyosabb döntésekhez – hitem szerint – elengedhetetlen politikai támogatottság híján semmit sem lehet tenni. Mondjuk felügyeleti biztost kiküldeni egy olyan mértékű betétesi roham okán, mint ami a Postabank fiókjainál megmutatkozott 1997 februárjában – éppen a bank, jobban mondva annak ügyfelei védelmére hivatkozva.
Ha viszont már maradtak, a felügyeleti vezetők menesztését is a törvény betűjét betartva illik véghez vinni. Márpedig ez nem tűnik sétagaloppnak. Nem csoda, hogy ennek közvetlen formáját állítólag a pénzügyminiszter és a jegybank elnöke sem merte javasolni a kormányfőnek, noha immár azt sem titkolják, hogy mindketten alkalmatlannak tartják az ÁPTF vezetőit posztjuk betöltésére.
Mivel pedig ők – e cikk megírásakor érvényes állapot szerint – nem hajlandók önként félreállni, marad a nem túl szalonképes kerülő út: a pénzügyi felügyeletek összevonása. Pedig ez a látszólag sima megoldás jócskán rejt buktatókat. Elég csak arra utalni, hogy a mai napig nem sikerült teljesen összehangolni a már több mint két éve egy fedél alatt működő banki és értékpapír-piaci részleget. Igazolva egyúttal azt, miért is vitatkozgattak el az összevonásról annak idején közel másfél évig az illetékesek. Miért gondoljuk úgy, hogy ugyanez most, a biztosítók és a pénztárak felügyeletével könnyebb lesz?
Nincsenek azonban kétségeim afelől, hogy ezúttal jóval hamarabb megtörténik az egybekovácsolás. S ez az, ami – immár szigorúan szakmai szempontból – a leginkább aggodalommal tölt el.