Akár azonnal hajlandó engedélyezni a Tőzsdetitkárság a Konzumbank részvényeinek bevezetését, köszönhetően a hitelintézet által még 1989-ben végrehajtott 200 millió forint névértékű nyilvános kibocsátásnak (lásd külön írásunkat a következő oldalon). Ezzel párhuzamosan viszont a minap egy másik, nem kevésbé fontos esemény is napirendre került a mintegy 4,5 milliárd forintos jegyzett tőkéjű Konzumbank életében: a privatizáció. Eladóként a kiárusítandó tulajdonrészt csaknem teljes egészében birtokló MFB lépett fel, amely csoportja révén a 95,25 százalékos tulajdoni hányadból 91,71 százalékot mondhat magáénak, 3,36 százalék közvetlenül az államé, míg a részvénycserére be nem nyújtott papírok aránya 0,18 százalék.
A pályázaton való részvételhez nélkülözhetetlen információs csomagot tudomásunk szerint összesen kilencen vásárolták meg, a bankot négyen világították át. Az érdeklődők között szerepelt egyebek mellett az Inter-Európa Bank (IEB), a Berliner Bank és a Hungária Biztosító (Figyelő, 1999/6. szám), valamint az ominózus Európán kívüli kérő. Az utóbbi kilétét – saját kérésére – egyelőre sűrű homály fedi, pedig információink szerint a végül beérkezett egyetlen ajánlat ettől a cégtől származik. Persze ez még korántsem jelenti, hogy ez alkalommal tényleg be is kötik az eladósorba került leánybank fejét. Hiszen – amint azt Petendi Rudolftól, a fejlesztési bank igazgatójától megtudtuk – a hat tagból álló bírálóbizottság két hétig gondolkodhat döntésén, s a határidőt aztán újabb 7 nappal még meg is toldhatja. (A bizottságban hárman az MFB-t, ketten az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt.-t képviselik, egy főt pedig a Pénzügyminisztérium delegált.) Az a lehetőség is benne van a pakliban, hogy nem fogadják el a mostani vételi ajánlatot, amellyel egyelőre pontot is tesznek e privatizációs menet végére. Hiszen akkor nincs kinek újabb, immáron zárt körű fordulót kiírni, ahogyan azt eredetileg tervezték.
Az MFB tavaly év vége felé a Konzumbank iránt már korábban is érdeklődő hitelintézetek ajánlataiból kiindulva döntött úgy, hogy portékáját szakmai befektetőnek szánja, s kizárólag egyben adja el a közel 4,3 milliárd forintos névértékű részvénycsomagot. Az állami bankcsoport a tender kiírásakor még limitárat is szabott – elsősorban annak érdekében, hogy eddigi ráfordításai megtérüljenek -, 130 százalékban minimálta a vételi árfolyamot. A 4,5 milliárd forintos jegyzett tőkéből kiindulva így legalább 5,5 milliárd forint bevételre tehetnek szert az eladók.
A Konzumbank privatizációját Petendi Rudolf nem olyan régen még úgy aposztrofálta, mint az utolsó állami tulajdonú hitelintézet kiárusítását. Netán feledve, hogy hasonló jelzővel illették annak idején a volt Pénzintézeti Központ Bank eladását – mint utóbb kiderült tévesen, lévén, hogy az a Postabanknál landolt. Az ily módon tehát utolsó utánivá minősült ügylet érdekessége, hogy ez alkalommal már nem az ÁPV Rt., hanem maga az anyabank pályáztat. A tender kihirdetésekor Petendi előre bocsátotta, hogy a beérkező ajánlatok között kereken 80 százalékot “ér” a felkínált ár, s csupán további 10-10 százalék erejéig veszik számításba a megfogalmazott stratégiát, illetve a bevállalt tőkeemelés nagyságát.
Pedig a tőkeinjekcióra a Konzumbanknak – már jó ideje – elengedhetetlen szüksége van, többek között azért, hogy az egy adósnak kihelyezhető hitelösszegek nagyságát megemelhesse. A kívánatos 2,5-3,0 milliárd forintos tőkeemelés jóvoltából ugyanis a pénzintézet elmozdulhatna a nagyobb vállalati ügyfelek irányába. Annál is inkább, hiszen a kihelyezései javarészt a vállalati szektorba, azon belül is elsősorban a kis- és közepes vállalkozói csoport felé irányulnak. Ezzel szemben forrásoldalon 60-70 százalékra tehető a lakossági betétek aránya, amelyeknek körülbelül fele az 1996 vége óta létező Családi bankszámla nevű konstrukcióhoz kapcsolódik.
Mindazonáltal kevésnek tűnik az az összeg (1,5 milliárd forint), amelyet az egyedüli pályázó a tőkeemelésre kíván fordítani. Ezért hovatovább még az is előfordulhat, hogy – a pályázat értékelési szempontjai közötti minimális súlya ellenére – éppen az elvárttól jócskán elmaradó feltőkésítési ajánlat miatt lesz érvénytelen a Konzumbank mostani eladási kísérlete.
A kis- és középbanki kategóriák mezsgyéjén mozgó Konzumbank mostani privatizációját az MFB tavaly decemberben mindenekelőtt a portéka addigra kialakult piacképességével indokolta, mondván: a fejlesztési bank “gyógyító” szerepe lezárult, most már a megerősödött kezelten a sor. Ez a jól hangzó indok egyébiránt tökéletesen bele is illene az MFB mostanság egyre intenzívebb portfoliotisztító politikájába. A ma már 34 tagú fiókhálózattal bíró hitelintézet az állami tulajdonú bankcsoport szárnyai alá még 1995-ben került, miután az ÁPV Rt. elődje, az Állami Vagyonügynökség azt – úgymond – odautalta. A bank MFB-hez igazolását akkor egy rendkívüli közgyűlés előzte meg, ahol a résztvevők a jegyzett tőkét egyrészt részvénybevonással, másrészt a megmaradt papírok értékének jelentős csökkentésével 375 millió forintra szállították le. Attól kezdve az MFB nyílt konszolidációs céllal három lépcsőben mintegy 2 milliárd forintnyi friss tőkét pumpált a gyengélkedő pénzintézetbe. A Konzumbank helyzetét később tovább “szépítette” a szintén MFB-s családtag Corvinbankkal 1997 szeptemberében megvalósult fúzió. Az egyesülés eredményeként a bank tőkeereje megnőtt, egyszersmind megteremtődtek a középbanki működés alapjai.
A Konzumbank az elmúlt év végén mérlegfőösszegét tekintve huszadik volt a közel negyven tagot számláló hazai bankrendszerben, fiókjainak száma alapján viszont a hetedik. A megfelelő kérő kiválasztásában az MFB mindvégig azt hangoztatta, hogy olyan stratégiai befektetőt keres, amely képes a privatizált hitelintézet hosszú távú működését fenntartani. “Reményeink szerint – véli Szabóné Pákozdi Éva, a Konzumbank vezérigazgatója -, az új tulajdonos megjelenésével kézzelfoghatóvá válnak a bank további növekedésének feltételei.” Annál is inkább, hiszen a hitelintézetnek mielőbb el kell érnie azt a gazdaságos üzemméretet, amely hosszabb távon nemcsak a belső fejlesztésekre – egyebek mellett az informatikai rendszer és az amúgy értékes fiókhálózat korszerűsítésére – képez folyamatosan elegendő forrást, hanem a tulajdonos számára is biztosítja a befektetett tőke megtérülését.