Európa a decentralizáció korszakát éli. A német tartományok háború utáni létrehozását követte Spanyolország, Franciaország, Olaszország és Belgium, most pedig Nagy-Britannia “devolúciója”. Portugália szintén régiókat alapít; a görög régiók nagyobb hatáskört kapnak, s a spanyolországiak feladatköre is bővül; Írországban ugyancsak alakulóban vannak a régiók. Mindezek hatása nyilvánvalóan érzékelhető Brüsszelben is.
Egyesek szerint – közéjük tartozik Patrick le Gáles és Christian Lequesne, a Regions in Europe című most megjelent tanulmánykötet két szerkesztője – a régiókban a látszat ellenére “fejletlen az autonómia, szűkösek a források, hiányos a politikai felkészültség és gyenge a legitimáció”. A térségek képviselői mégis fontosnak tartják a nemzetközi porondon való szereplést. Több régiónak a központi kormányzattal kellett harcolnia a képviseleti jog elnyeréséért; a baszkok ügye például a spanyol alkotmánybíróságon dőlt el. Hogy a brüsszeli jelenlétből előnye származik, azt mindegyik érintett váltig állítja.
A regionális fejlesztési támogatásokon túl a térségek előzetes információkat szerezhetnek az őket érintő döntésekről, a vállalataik és egyetemeik előtt megnyíló programokról, a hasonló helyzetű és célú régiókkal köthető szövetségek lehetőségeiről.
Furcsa módon a jelenleg formailag még centralizált Nagy-Britanniának van a legtöbb regionális képviselete Brüsszelben: szám szerint 30, ami jól jelzi a brit önkormányzatiság szétaprózódottságát. A Scotland Europa nevű iroda például skót állami és magánszervezeteket egyaránt képvisel Brüsszelben. Várhatóan oda költözik majd be a skót parlament irodája, amelynek az a feladata, hogy felzárkóztassa Skóciát az olyan befolyásos európai régiókhoz, mint Katalónia és Bajorország.
Ezzel a lépéssel viszont Skócia bekerülhet azon ambiciózus régiók közé, amelyek az EU egész politikáját is alakítani kívánják. A konzervatív kereszténydemokrata párt (CSU) által kormányzott Bajorország 10 éve nyitotta meg brüsszeli képviseletét, mivel vonzották az egységes piac megteremtésére irányuló reformok, ugyanakkor távol akarta tartani magától a kormányokat és a nagy, központosított szerveket – legyen szó akár Brüsszelről, akár Bonnról.
Nehéz kimutatni, hogy az egyes régiók milyen befolyást fejtenek ki. Ennél is nehezebb eldönteni, hogy Európa milyen gazdasági előnyöket jelent az egyes térségeknek. Ezek tagadhatatlanul komoly harcot folytatnak az EU költségvetésének egyharmadát kitevő strukturális alapokért, ám eredményességüket még ma is gyakran megkérdőjelezik.
A négy legszegényebb ország – Görögország, Írország, Portugália és Spanyolország – 1996-ban az unión belüli átlagos GDP-nek már a 74 százalékát termelte meg, szemben a 10 évvel azelőtti 65 százalékkal. Viszont nem szűkült a szakadék, ha a regionális bontást és az egy főre jutó GDP-t vizsgáljuk: ez az érték a tíz leggazdagabb régióban még ma is négy és félszerese a 10 legszegényebb térségben mért összegnek.
Monika Wulf-Mathies, az Európai Bizottság regionális segélyezéssel foglalkozó tagja azzal védelmezi a forráselosztást, hogy miután hosszú távú programról van szó, nem várhatók egyik napról a másikra sikerek. A brüsszeli testület egyébként 2000 után változtatni kíván a regionális rendszeren: az érintett népességhányadot 51 százalékról 40 százalékra szűkítik, ami azt jelenti, hogy a segélyezést a leginkább rászoruló térségekre fogják összpontosítani.
A bizottság meglátása szerint ez a cél megegyezik a regionális irodák igényeivel és nem fogadható el az a vád, hogy meg akarják kerülni a nemzeti képviseleteket. Emellett új taktikai lehetőségek is adódnak. Skócia, Wales és Észak-Írország például már közölte: lehetőséget lát arra, hogy miniszterei bizonyos kérdésekben vezethetnék magát az EU miniszteri tanácsában részt vevő brit küldöttséget, amint azt például a német tar-tományok teszik kulturális ügyekben. Az ilyen szereplések általánossá tételéhez kifinomult egyeztetésre van szükség.
A három brit országrésznek elvben akár konfliktusai is lehetnek a központi kormánnyal, ha például más párt van hatalmon Londonban és Edinburghban. A német és spanyol eredmények arról tanúskodnak, hogy a “tapasztalt” régiók már rájöttek: csak akkor tehetnek szert befolyásra Brüsszelben, ha először elsimítják otthoni nézetkülönbségeiket a hatalmi centrummal.
A másik tapasztalat: miközben a tagállamok az EU miniszteri tanácsában kemény érdekharcot vívnak, a régiók alacsonyabb szinten, pragmatikusan érvényesíteni tudják igényeiket és lassan, fokozatosan növelik befolyásukat.n