Kína 1997-ben a beáramló külföldi működőtőkét illetően világviszonylatban a második helyen állott, az Egyesült Államok mögött és Nagy-Britannia előtt; a gyárépítésre és más termelő felhasználásra szánt beruházások összege abban az évben 45 milliárd dollárra emelkedett. Az rendelkezésre álló statisztikák szerint 1998-ban is hasonló ütemben folytatódtak az invesztíciók. A bejelentett új beruházások volumene az előzetes adatok alapján 5-6 százalékkal nőtt, amelyhez olyan hatalmas projektek is hozzájárultak, mint a Shell 4,5 milliárdos petrokémiai üzeme. A megfigyelők sok jelből mégis visszaesésre következtetnek. Az első tényező Ázsia gazdasági helyzete. A térség tartósan több mint 70 százalékát adta a Kínába irányuló tőkének, bár a Hongkongon keresztül befektető nyugati cégek okán ez az arány valószínűleg eltúlzott. A brazil válság azonban Hongkongot igen erőteljesen érintette, s ennek közvetett hatása lehet a tőkeáramlásra is. Az ilyen gondok miatt ösztönözné Peking az amerikai és az európai befektetéseket, főként 5 tőkeigényesebb ágazatban: az elektronikában, a petrokémiában, a gépiparban, a járműgyártásban és az építőanyag-iparban.
Lendíthetne a helyzeten, ha megkönnyíthetnék a külföldi befektetők számára az állami vállalatok felvásárlását. Ehhez fontos lépés lenne az engedélyezési rendszer megreformálása; jelenleg minden 30 millió dollárt meghaladó beruházáshoz a központi kormány jóváhagyása szükséges, ami akár két évig is eltartó procedúrát jelent. Az államtanács elé ezért olyan értelmű javaslatot terjesztettek, hogy a helyi önkormányzatok nagyobb beleszólást kaphassanak az engedélyezésbe, s Peking jóváhagyására csak a valóban országos jelentőségű projekteknél lenne szükség. Egy másik, immár hagyományos probléma a külföldi működőtőke megoszlása Kínán belül. A majdnem két évtizeddel ezelőtti nyitás óta a 250 milliárd dollárnyi bejövő tőkéből mindössze 12 százalék került az ország belsejébe, s ez a trend egyelőre nem módosul.