Ismételten lefelé korrigálták a gazdasági előrejelzéssel foglalkozó intézmények a világ, az Európai Unió, illetve Németország növekedései rátáit. A Salomon Smith Barney amerikai befektetési tanácsadó cég szerint például a világgazdaság mindössze 1,25 százalékkal növekszik az idén, ami utoljára 1982-ben fordult elő. Azt is mondhatnók, hogy ebből fél százalékpontnyi a hibahatáron belül van. Az uniós térség tekintetében 2,0-2,5 százalék a növekedési előrejelzés. A berlini DIW gazdaságkutató intézet 1999-ben csak 1,4 százalékos német GDP-növekedést vár az elmúlt esztendőre általa prognosztizált 2,7 százalékos gyarapodással szemben. A brit pénzügyminisztérium most 1,0-1,5 százalékos növekedést tart valószínűnek, 2000-ben pedig 2,25-2,75 százalékosat.
Ám ha a világgazdaság szemlélőjének nincs csőlátása, akkor más, markáns és új fellendülésre utaló jeleket is észrevesz. Ilyen jel például az, amely a fegyverkezési verseny újraindulását sugallja. Ennek a hatása ugyan 1999-ben még alig lesz érzékelhető, az ezredfordulótól kezdve azonban már észrevehetően érvényesülni fog. Mostanában szórványosan, ám egyre gyakrabban hallani fegyverkezési eseményekről, például arról, hogy új típusú rakétákat állítanak hadrendbe az oroszok. Aligha lehet elképzelni, hogy az euró bevezetésével a politikai unió felé oly nagy lépést tett európai közösség ne foglalkoznék saját védereje kialakításával. Szerény mértékben, de szerepet játszik ebben a folyamatban az új NATO-tagok újrafelszerelése is. A Dél-Afrikai Köztársaság parlamentje tavaly november végén hagyott jóvá egy hatalmas fegyverkezési beszerzést: több mint 6 milliárd dollárért vásárolt hadihajókat, tengeralattjárókat, kiképző és harci repülőgépeket, harci helikoptereket. Ezzel a szállító országokban – Németországban, Nagy-Britanniában, Olaszországban és Svédországban – több mint 65 ezer embert foglalkoztatnak, azaz ennyi munkahelyet tartanak meg vagy teremtenek. A legnagyobb fegyverkezési program, 100 milliárd dollárnyi költségvetési kerettel az Egyesült Államoké; abból a mostani költségvetési évben 4 milliárd dollár esedékes.
A hidegháború idején a fegyverkezés a magas fejlettségű, nagy egy főre jutó GDP-vel bíró országokban a konjunktúra támasza volt, s gerjesztője a tudományos-műszaki haladásnak, amelynek eredményei a felfedezéstől számított egy éven belül rendszerint “átcsurrantak” a polgári szférába. A gazdaságilag gyenge országokat, mint a Szovjetuniót is tönkretette, hogy amikor a békeidőben katonai célokra nemzeti jövedelmének jóval kevesebb mint 10 százalékát költő Egyesült Államokkal mennyiségileg egyenlő fegyverzetet alakított ki, ez ott a nemzeti jövedelem több mint 20 százalékát emésztette fel.
A hidegháború végével ez a konjunkturális és innovációs ösztönző hatás kiesett, s nem váltotta fel más, hasonló erősségű, államilag finanszírozott impulzus. Úgy tűnik, az emberiség egyelőre még csak hadi célokra hajlandó megszavazni hatalmas és nagy kisugárzású programok finanszírozását, s nem közegészségre, közoktatásra – ilyenre legfeljebb katonai programok részhalmazaként akad példa. Az amerikai program nagyságrendje akkora, hogy azt nem látszanak indokolni sem a nemzetközi rendfenntartással kapcsolatos – kétségtelenül növekvő – feladatok, sem az Oroszországban feléledőben lévő vagy azzal fenyegető “feltételes” és “nem feltételes” reflexek.
Az igazi mozgatóerő, ami a program hatalmas forrásait beszippantja, a soron következő tudományos-műszaki forradalom, a nano-technológia, a “tíz a mínusz kilencediken nagyságrendű” – vagy helyesebben törpeségű – termékekben megtestesülő technológia meghonosítása és elterjesztése. Az így létrejövő termékek hihetetlenül kevés anyagot és energiát igényelnek. Ezzel költségeik igen alacsonyak, környezetszennyező hatásuk pedig elhanyagolható. Ugyanakkor rendkívül sokféle funkcióra alkalmasak – az eldugult erek tisztítását elvégző labdacsoktól a száloptikák karbantartásáig. Ugyanakkor ezek még hatalmas befektetéseket igényelnek kutatásban, alkalmazásban, a szükséges infrastruktúra kialakításában egyaránt. Az ehhez szükséges invesztíció gyors ütemben csak állami források bőkezű juttatásával valósítható meg, amit korunkban nem képes legitimálni más, mint a fegyverkezés.
A nano-technológia hordereje akkora, hogy alighanem újabb felfelé ívelő Kondratyev-ciklust indít el, mert a társadalom, a gazdaság, a háztartások, s az egyéni életfunkciók igen széles körében jár tartós, s – legalábbis egyelőre úgy tűnik – káros mellékhatásoktól mentes befolyással.
(A szerző egyetemi tanár.)