Drámaian hangzik – ismerte el Wim Duisenberg, a frankfurti székhelyű Európai Központi Bank (ECB) elnöke, amikor a monetáris unióra való év eleji átállás körülményeiről kérdezték. A megjegyzés egész pontosan arra vonatkozott, hogy a központi bankok és hitelintézetek “háborús kabineteket” és “rendkívüli bizottságokat” hoztak létre, annak érdekében, hogy közbe tudjanak avatkozni, ha valamilyen rendellenesség történik a nemzeti valuták euróhoz rögzítése közben. (Ennek nyomán a 11 EMU-tagország pénzneme lényegében a közös valuta váltópénzévé válik.) A lapzártánkig beérkezett hírek azt mutatják, ekkora elővigyázatosság feleslegesnek bizonyult: nem volt olyan esemény, amely megzavarta volna a gazdaságtörténet egyik legnagyobb vállalkozásának technikai megvalósítását.
Ha csak azt nem tekintjük annak, hogy Wim Duisenberg éppen a közös pénz bevezetéséhez időzítette a hivatali idejéről szóló – korábban már lezártnak tűnt – vita felmelegítését. A holland bankszakember személyét Franciaország tavaly májusban az “euró-csúcson” csak úgy fogadta el, hogy a 63 éves Duisenberg – “előrehaladott korára” való hivatkozással – ígéretet tett 8 éves megbízatása idő előtti megszakítására. A vita – amelynek során Dominique Strauss-Kahn francia pénzügyminiszter szószegéssel is vádolta az ECB elnökét – azért robbant ki újra, mert Duisenberg a párizsi Le Monde-nak adott interjújában nemmel válaszolt arra kérdésre, hogy 4 év után visszavonul-e. Ezt a nyilatkozatot tovább erősítette az olasz La Repubblicában, ahol azt mondta: még “nagyon sokáig akar” az ECB élén állni. Gerrit Zalm holland pénzügyminiszter honfitársa segítségére sietett és kijelentette, hogy sehol nem volt szó 4 évről. Ezzel persze csak elmérgesítette a vitát, amely – aggódik több európai gazdaságpolitikus – veszélyeztetheti az euró amúgy igen sikeres bevezetését.
Persze az utóbbi napok, hetek fejleményei csupán betetőzték a korábban már megkezdett folyamatokat. A múlt év utolsó napján az Európai Bizottság által rögzített átváltási arányok az egyes nemzeti valuták között lényegében megegyeznek a májusban meghatározott konverziós rátákkal, jóllehet, immár több tizedes jegyig állapították meg azokat (lásd táblázatunkat). Az euró “ősrobbanásának” hétvégéjén a számítástechnikai szakembereknek jutott a főszerep, akik az euró-szoftverek üzembe helyezését végezték, hogy a hétfői piacnyitáskor már a közös pénzzel lehessen kereskedni.
Az euró bevezetése – általános vélekedés szerint – a kontinens piacait átláthatóbbá és likvidebbé teszi. Túlzás nélkül állítható például, hogy új időszámítás kezdődik az euró-övezet tőkepiacán. Az árfolyamkockázatok eltűnése után az intézményi befektetők egyre inkább diverzifikálják befektetéseiket, más szóval egyes EMU-országok a korábbiaknál jóval nagyobb arányban fektetik majd tőkéjüket más eurós országok állampapírjaiba, vagy ottani kibocsátású vállalati kötvényekbe, illetve részvényekbe.
A leglényegesebb változás az államkötvények piacán megy majd végbe. Az elmúlt hétvégén a legnagyobb kihívást éppen az jelentette, hogy a 11 euró-zónabeli ország államadósságát megtestesítő papírokat az új valuta árfolyamának megfelelően “felülírják”. Minden ezután kibocsátandó államkötvényt is euróban jegyeznek majd, ezen a részpiacon tehát teljesen megszűnik a nemzeti valuták szerepe. Az Európai Bizottság – annak pénzügyi ügyekben illetékes tagja, Yves-Thibault de Silguy által jegyzett – jelentése ezzel kapcsolatban aláhúzza: az euróban denominált államkötvények piacán így nagyobb összegek forognak majd, mint akár az Egyesült Államok, akár Japán hasonló piacain. A már meglévő papírok “felügyelete” azonban továbbra is nemzeti hatáskörben marad – az egy papírra jutó átlagos érték így továbbra is alatta lesz az amerikainak -, vagyis az euró-zóna államkötvény-piacának likviditása egyelőre csak önmaga korábbi helyzetéhez képest javul. Hosszabb távon azonban a valutakockázat megszűnése arra sarkallhatja a befektetőket, hogy a nagyobb “falatokra” is ráharapjanak, azaz megfelelő kínálat esetén ne korlátozzák magukat egy-egy ország piacára.
A tőkepiacoknak kifejezetten előnyös, hogy a kamatláb-konvergencia miatt egészen alacsony kamatszint jellemzi a régiót. Ebből adódóan a fix kamatozású papírok hozama szintén csekély, ez pedig a jóval kockázatosabb, de magasabb hozammal kecsegtető részvények felé terelheti a befektetőket. A részvénypiac esetében nem elhanyagolható szempont az sem, hogy az euró-övezet országaiban várhatóan a magánnyugdíj-biztosítók térnyerése lendületes lesz, ez pedig közép- és hosszú távon tovább gerjesztheti a részvények iránti keresletet.
Az is élénkíti majd a tőkepiacokat, hogy a cégek finanszírozásában az eddig domináns bankhitellel szemben mindinkább előtérbe kerülhet a részvény-, illetve a kötvénykibocsátás. A perspektívákat jelzi, hogy az EU-ban a bankhitel-állománynak az összes pénzügyi instrumentumra vetített aránya 1995-ben 55 százalékra rúgott, míg az egységes amerikai piacon ez a mutató csak 22 százalékot tett ki, átengedve a terepet a társaságok kötvényeinek. A már idézett bizottsági dokumentum szerint az euró-zónában nő majd a verseny, csökkennek az árak, ami a cégeket közvetlen kötvénykibocsátásra ösztökéli. A részvények iránti kereslet megugrása ugyanis értelemszerűen a kínálat bővülését is maga után vonja, azaz egyre több társaság választja majd a tőkepiaci finanszírozást, hiszen ily módon olcsóbban tudnak tőkéhez jutni.
Reménykeltő, hogy az euró sikeres debütálásának – bár inkább csak középtávon – a csatlakozás előtt álló országok is nyertesei lehetnek. Több más közép- és kelet-európai országgal együtt ez igaz lehet Magyarországra is – ezek az államok egyébként az uniós felvétel után pár évvel az EMU tagjai is lehetnek. Persze ez a tényező rövid távon inkább csak lélektanilag hathat, hiszen egyelőre még az EU-felvétel időpontja is meglehetősen bizonytalan. A csatlakozás közeledtével azonban minden bizonnyal javul majd Magyarország országkockázati mutatója, ez pedig csökkenő állampapír-piaci hozamokat, illetve az EU-országok mutatóihoz inkább közelítő P/E-hányadosokat (árfolyam/egy részvényre jutó eredmény) jelenthet. A magyar részvények nagyrányú felértékelődése – feltéve, hogy az EMU nem vall egyértelmű kudarcot – csak idő kérdése. A meglehetősen szeszélyes nemzetközi tőkepiaci helyzet miatt természetesen ez nem jelenti azt, hogy csak erre játszva lenne érdemes részvényekbe fektetni. Egy-egy, a világ bármely részén kitörő újabb válság ugyanis az úgynevezett konvergáló országok részvénypiacain továbbra is jóval nagyobb árfolyamesést okoz majd, mint a fejlett piacok tőzsdéin.
Az euró-övezet tőkepiacának megerősödése után közvetlenül azonban inkább csak abban lehet reménykedni, hogy mind többen színesítik “unikális” papírokkal portfoliójukat. Ez pedig megadhatja az alapot ahhoz, hogy ha Magyarország uniós csatlakozásával kapcsolatban lényeges előrelépés történik, akkor a nagy intézményi befektetők körében tovább növekszik az itteni részvények súlya.
Amúgy az euró bevezetése jelentősen befolyásolja az öreg kontinens tőzsdéinek működését is. A 11 EMU-ország börzéje január negyedikétől minden értékpapírt euróban jegyez, így egyesítve a pénz- és tőkepiacokat. Még ennél is jelentősebb fejleményként néhány hónapja napirendre került az egységes európai tőzsde gondolata. Noha szakértők szerint ennek megvalósulása a 2000. év előtt nem lehetséges, az ebbe az irányba mutató folyamatot immár aligha lehet megállítani. A 8 nagy európai börze – Amszterdam, Brüsszel, Frankfurt, London, Madrid, Milánó, Párizs és Zürich – egyesülése a New York-i tőzsde méltó konkurensét hozhatja létre. Az Értéktőzsdék Nemzetközi Szövetsége által a minap közzétett adatok szerint 1998 novemberében a nyolcak kapitalizációja 6710 milliárd dollárt tett ki, míg a New York-i börze hasonló mutatója 9930 dollárra rúgott. A tranzakciók értéke viszont az európaiak esetében nagyobb volt, mint a tengerentúli metropoliszban: 8596 milliárd dollár, 6680 milliárd ellenében.
Csakúgy mint a részvények piacán, az EMU bevezetésétől a pénzügyi szakemberek makroszinten is a költségek általános csökkenését, az Európán belüli verseny éleződését, valamint az öreg kontinens világgazdasági szerepének növekedését várják. Erre minden alapjuk megvan, hiszen a néhány héttel ezelőtti összehangolt kamatcsökkentés ellenére – amelynek során az irányadó kamatlábak 3,3 százalékról 3,0 százalékra mérséklődtek – az euró erős valutának ígérkezik. A monetáris szempontból mérvadó inflációs mutatók imponálóan alacsonyak: az EU két motorjának számító Németországban és Franciaországban (mely államok termelése adja az unió GDP-jének több mint felét) a nullához közelít, de az EMU-országok átlaga is csak 1 százalék. Az Eurostat, a közösség statisztikai hivatalának novemberi adatai szerint 2 százalék feletti értéket mindössze Portugáliában és Írországban regisztráltak (lásd a grafikont). A Maastrichtban 1991-ben megállapított kritériumok közül tehát az inflációra vonatkozó célt – a deflációs veszélyt, az export visszaesését, s így az amúgy sem túl élénk európai konjunktúra további fékeződésének lehetőségét is magában hordozva – túlteljesítették az európai országok, de nem okozott gondot a hosszú távú kamatlábak ezzel összefüggő egymáshoz igazítása sem.
Keményebb diónak bizonyult az államháztartási hiány 3 százalékos GDP-arányos értékének teljesítése. Noha végül a 11 EMU-ország “hozta” ezt a szintet, több szakértő úgy véli, a fenti limit – az alacsony gazdasági növekedés és a viszonylag magas adósságszolgálati ráta okán – “túl puha” kritérium, s elkényelmesítheti a fiskális ügyekért továbbra is felelős nemzeti kormányzatokat. Ráadásul a bruttó államadósság GDP-re vetített 60 százalékos értékét az EMU-tagok közül sem mindegyik ország tudta betartani – különösen Belgium és Olaszország lógott ki a sorból, a küszöbszám kétszeresével.
Kétségtelen tehát, hogy a EMU-projekt Achilles-sarka az állami kiadásokra vonatkozó követelmények betartása lesz. Ezzel kapcsolatban szakértők – elsősorban amerikaiak – szinte egyöntetűen arra hívják fel a figyelmet, hogy az európai kormányzatok rossz útra tévedhetnek, ha a pénzügyi és árupiacok liberalizációját idővel nem követi majd a munkaerőpiac rugalmasabbá tétele, vagyis a humán tényező árának csökkenése, hanem állami beruházások és ösztönzők révén közvetlenül kívánják növelni a munkaerő iránti keresletet, mérséklendő a jelentős méreteket öltő, 17 millió fős állástalanságot.
Az állami szerepvállalás mértékéről vallott érdek- és nézetütközések ellenére szinte nincs olyan mértékadó elemző műhely, amely tagadná, hogy az euró bevezetésével várhatóan nő Európa pénzügyi súlya, s valutája méltó konkurensévé válhat a dollárnak. Erre a világ legerősebb és leginkább független központi bankja, az ECB megléte a garancia (Figyelő, 1998/52. szám). A jegybankok jegybankja szerint az EMU bevezetése hosszabb távon 1 százalékponttal magasabbá teheti az európai GDP-bővülést, ami a tavalyi és az idei esztendőre előre jelzett 2 százalékos mértékhez képest korántsem elhanyagolható.
Ugyanakkor a nemzetközi összesítések szerint 1996-tól 2002-ig – vagyis az euró teljes körű és tényleges bevezetéséig – várhatóan 145 milliárd dollárt kell összesen arra fordítani, hogy az egyes gazdaságok zökkenőmentesen álljanak át az új egységes európai valutára. A cseppet sem csekély összegű becslést nem kisebb cégek, mint az International Data Corporations és az European Consulting and Management Services közös felmérései alapján állították össze. A kiadások legnagyobb részét – állítják a kutatók – a vállalatok állják. Az összeg nagyobb hányadát a belső rendszerek átalakítása emészti fel, emellett felmerülnek úgynevezett külső kiadások – költeni kell például szaktanácsadásra vagy éppen az információs technikák kifejlesztésére.
Az is igaz, hogy a cégek a jövőben nagyobb profitra tehetnek szert, még ha ennek komoly ára lesz is. A Business Week becslése szerint a 2002. júliusi teljes átállásig – amikor véglegesen kivonják majd a lakossági és a bankközi forgalomból a nemzeti valutákat – az európai vállalatok 65 milliárd dollárt költenek majd a váltásra. (A valuták közötti jelenlegi tranzakciók költsége 12,8 milliárd dollár.) Egy-egy nagyobb vállalkozás költsége akár 30 millió dollárra rúghat. Az ipari vagy szolgáltató vállalatok felmérések szerint éves forgalmuk 0,5 százalékát költik majd erre a célra.
Néhány vállalat, például a holland Philips, vagy a német Siemens a gyors átállás forgatókönyvét választotta, január elsejétől teljesen készen állva az euró “fogadására”. A francia vegyipari óriás, a Rhone Poulenc, vagy a német BMW viszont két-, illetve háromlépcsős átmenetet választott. Az első szakasz – amelyben az eladásokat és a vételeket euróban bonyolítják, valamint bevezetik a “kettős”, nemzeti valutában és euróban történő könyvelést – már lényegében megvalósult. A következő 12-18 hónapban azt kívánják elérni, hogy minden vállalaton belüli belső ügylet elszámolását euróban végezzék. Az utána jövő, szintén néhány hónapot igénylő harmadik fázisban az adót is euróban fizetik, és a nyereséget is ebben a pénznemben osztják majd.
Éppenséggel, hogy a profit minél nagyobb legyen, várhatóan az eddiginél is nagyobb méreteket ölt majd a fúziós hullám a kontinensen, illetve az európai és az amerikai cégek között. A nemrégiben lezajlott “megaügyletek” – például a Daimler Benz és a Chrysler, a Deutsche Bank és a Bankers Trust, vagy a Hoechst és a Rhone Poulenc között (lásd írásunkat a 37. oldalon) – már azzal a céllal születtek, hogy az érintettek minél jobb pozíciót foglaljanak el az európai egységes piacon, akár azon az áron is, hogy tengerentúli erőforrásokat vonnak be az öreg kontinens cégeibe. A makropénzügyi feltételek megteremtésével hasonló egyesülésekre a jövőben tömegével kell számítani. Csak emlékeztetőül: az Egyesült Államokban a hetvenes években a bankok száma 15 ezerről 9 ezerre csökkent.
Meglehet, magyar viszonylatban sokan egy kissé eltúlozzák a január elseje óta immáron számlapénzként funkcionáló egységes valuta jelentőségét, egy biztos: euróban immár éppúgy nyithat bárki számlát a honi bankokban, mint forintban, vagy jó néhány más nemzet valutájában. Mi több, a számla átállítását a 11 EMU-valutáról euróra itthon is – hasonlóan a valutaunió tagországaihoz – a lakosság számára díjmentesen és valutanap-veszteség nélkül hajtják végre. A magyarországi hitelintézetek egyébként nemcsak az egyszeri díjmentesség miatt ajánlják ügyfeleiknek a devizaszámlák eurószámlára való konvertálását, hanem azért is, mert így elkerülhetők az EMU 11 országának viszonylatában a rendszeresen felmerülő konverziós költségek.
Igaz, Magyarország egyelőre még csak tisztes távolból figyeli az új pénzügyi rendszert, a forint devizakosarában január elsejétől immáron euró szerepel a márka helyett. Mi több, a hozzáértők körében mind többen vélik úgy, hogy a mostani bevezetést követő időszakban a közös valuta alaposan megerősödik majd, áttételesen javítva a honi exportálók versenyképességét.
Az elemzők, szakértők véleményét azonban nem mindenki osztja. Egy nemzetközi tanácsadó vállalat – a Dresdner Management Consult (DMC) – közép- és kelet-európai cégek körében 1998 nyarán végzett felméréséből az derült ki, hogy kissé felemás a vélemény az európai valuta bevezetését illetően. Figyelemre méltó a magyar gazdálkodó szervezetek, társaságok viszonyulása az euróhoz: az elmúlt év közepén a nálunk megkérdezettek 8 százaléka nem nézte jó szemmel az új valutanem bevezetését. Ez az arány egyszersmind azt jelezte, hogy a régióban a magyar vállalatok vannak leginkább ellene az EMU-országok új pénzének. A másik végletet a lengyel cégek jelentették: ott lelkesedtek leginkább az euróért.
Másrészt sok magyar cég élő cáfolatául szolgál a DMC felmérésből kivehető negatív hozzáállásnak. E helyütt elég csak azokra utalni, amelyek külkereskedelmi kapcsolataik révén – ha tetszik, ha nem – akár mindennap kapcsolatba kerülhetnek az euróval. Így ezek a vállalkozások – érthetően – már január első napjától készen álltak az egységes európai valutában számlázó partnerekkel való üzletkötésre, akik vagy euróban fizetnek vagy abban várják portékáik vételárának kiegyenlítését. (Ami mellesleg még egyáltalán nem jelenti azt egy EMU-országbeli vállalatnál, hogy maga már teljes mértékben átállt volna az új pénznemre. Hiszen üzletfeleivel az év első napjától számlázhat euróban úgy is, hogy belső számviteli rendszerét csak később állítja át.)
Vállalati lelkesedés ide vagy oda, az EMU jegybankja által január első napjától jegyzett pénznemek listáján a magyar nemzeti fizetőeszköz is szerepel, éppúgy, mint a lengyel zloty, a cseh korona vagy éppen a szlovén tolár.
Az EU társult tagállamai felé fennálló uniós bizalomra a múlt év vége felé Brüsszelben mintegy a kormány képviseletében járó magyar küldöttség – tagjai között László Csabával, a Pénzügyminisztérium államtitkárával és Riecke Wernerrel, a Magyar Nemzeti Bank alelnökével – igyekezett is rászolgálni. Persze mindazt tudomásul véve, hogy értelemszerűen csak két évi EU-tagságot követően teljesíthető azon kritérium, amely előírja, hogy a nemzeti valuta árfolyama két esztendeig ne lépjen ki az EMU által meghatározott egységes árfolyamrendszer sávjából. Jóllehet, a kormány tervei szerint 2002-re minden, az euró bevezetéséhez szükséges pénzügyi szabályozást átültetnek a hazai jogrendbe.
Ami külön megér egy misét, az a vállalatok és bankok informatikai rendszerének január elseje óta ketyegő új üzemmódja, különös tekintettel a 2000. év problémájára (Figyelő, 1998/52. szám). Ez már az euró nélkül is alapos fejtörést okozna a gyakorlatban, s a közös valuta színre lépésével – egyesek szerint – napról napra csak tovább bonyolódik. Másrészt persze éppen az informatika az, amely segítségére lehet az “euróban tudatlan” közönségnek. Így például az Europay tavaly december közepétől már saját web-oldalán tájékoztatja az érdeklődőket az ezzel kapcsolatos tudnivalókról. Ahogyan az Europay International rendszerei január elsejétől már arra is alkalmasak, hogy a bennük – akár bankkártya segítségével – végrehajtott tranzakciók elszámolása euróban történjék.