Hatalmas mennyiségű árut zúdítottak a műtárgykereskedők az utóbbi három hétben a hazai közönségre. Egyes számítások szerint (a különböző kamararendezvények kínálatát is figyelembe véve) közel 15 ezer tételre lehetett alkudozni november vége és december 21-e között. A már ismert nagyobb galériák mellett új kisebbek is megjelentek a porondon, ahol a szereplők száma immár 10-13 körül mozog.
De nézzük időrendben a piaci folyamatokat meghatározó galériák teljesítményét. Az 1998-at lezáró hajrát a Blitz Galéria november végi rendezvényével nyitották meg a Kempinsky szállóban: 131 tétel került kalapács alá. A rendezők bátorságára vallott, hogy a hazai piac már-már általános gyakorlatától eltérően nem a kínálat felduzzasztására, inkább a minőségre helyezték a hangsúlyt. Bár néhány, talán túl magas áron kikiáltott kép megmaradt, az anyag háromnegyedét sikerült eladni, több alkotásért valóban egészséges licit folyt. Így Szőnyi István lépcsőházi jelenete kikiáltási árának duplájáért, 3,2 millió forintért talált vevőre; Rippl-Rónai egy férfiportréjáért 3,5 milliótól 5 millióig alkudoztak; 1,8 millióért ment el egy 950 ezerért felkínált Ámos Imre-mű; 4,8 millió forintot ért meg valakinek Aba-Novák Vilmos 2,6 millióért meghirdetett alkotása. A rendezvény összbevétele kalapácsáron alig valamivel maradt el a 80 millió forinttól.
December első két napján a Nagyházi Galéria lépett a porondra. A Balaton utcában 443 tételt kínáltak eladásra. Alkalmazkodva a megszokott vevőkör ízléséhez, múlt századi osztrák és német, valamint még régebbi holland, itáliai művek alkották a kínálat gerincét, amelyet azért kiegészített jó néhány XX. századi alkotás is, amelyek közül kiemelkedtek Rippl-Rónai festményei. Ez utóbbi szerző most sem okozott csalódást: a Piacsek bácsi és a család című képért 8,5 millió forinttól 13 millió forintig alkudoztak. Összesen mintegy 30 kép kelt el egymillió forint felett, és három esetben túllépték a licitálók a bűvös 10 milliós határt. Nagyháziék kasszájába ezen a rendezvényen közel 110 millió forint folyt be, és ezzel még nem zárták a szezont: a folytatást a december 13-i ékszer- és műtárgyaukció jelentette, amelynek összbevétele 50 millióra rúgott.
Ezt megelőzően még a BÁV is árverezett ékszereket. A rendezvény 24 millió forinttal gyarapította a kasszát, hogy azután egy jól sikerült festményárverés további 51,5 millió forinttal egészítse ki a Bizományi forgalmát. A nagy múltú árverezőház egyébként a jelek szerint – monopolhelyzetének több évvel ezelőtti elvesztése ellenére – megőrizte megszokott vevőkörének bizalmát, és mértéktartó üzletpolitikával megfelel e talán kissé konzervatív ízlésű réteg igényeinek. Ezt igazolja, hogy a felkínált 275 festmény 80 százalékát sikerült eladniuk, mintegy 60 százalékos licitáremelkedés mellett.
A BÁV aukciójával egy időben árvereztek a Belvárosi Aukciósházban is. A Klotild Palotában működő galéria meglehetősen vegyes kínálatával inkább a szerényebb pénztárcájú gyűjtőket szolgálja ki; a 250-nél is több eladásra szánt tétel közé kínai régiségektől kezdve Mednyánszky László festményeiig ezúttal is sok minden belefért. A leütési árak ennek megfelelően 2 ezer forinttól 1,6 millióig szóródtak, az utóbbi kalapácsár egyébként Mednyánszky Mocsaras táj című képéhez fűződik. Az ugyancsak december elején megrendezett ékszerárverés eredményét is beszámítva a Belvárosi Aukciósház mérlege 38 millió forintos bevételt jelzett.
A mérleg nyelvének mozgatásában két másik galériának jutott a főszerep. Mindkettő méltó a “leg” jelzőre, csak míg az egyik – egyre csökkenő önkorlátozással – elképesztő árumennyiséggel teszi próbára többnapos rendezvényekkel a vásárlókedvet, addig a másik igényes válogatásával és rekordbevételeket produkáló árveréseivel szerzett tekintélyt. Az előbbi – a Polgár Galéria – ezen a télen sem módosított üzletpolitikáján, sőt “rátett még egy lapáttal”. December 9-én kezdett árveréssorozatának december 15-én lett vége. A 765 tételt bemutató katalógus lexikonméretű volt, ám a jelek szerint ekkora árudömping a piac számára is megemészthetetlen volt. Az összbevétel valahol 80 millió forint környékén alakult, ami ekkora árumennyiség esetén nem tűnik fényes eredménynek. Akadt persze néhány kiugró licit a Váci utcai galériában, ám ez is csak néhány esetben volt elegendő ahhoz, hogy az adott mű kalapácsára elérje a becsérték alsó határát. A becsértékeket közlő katalógust – mint hazai újdonságot – ősszel vezette be Polgár Árpád, akkor a kikiáltási árat is feltüntetve. Most a becsértéket egy előzetes bejelentéssel egészítették ki a rendezők, miszerint a licit az alsó határ 50-70 százalékáról indul majd, aszerint, hogy milyen lesz az aukciós terem hangulata. Néhány kivételtől eltekintve – amelyek között feltétlenül meg kell említeni két Koszta József-alkotást, egy Szőnyit- és egy Scheiber-művet, amelyek megfeleltek az előzetes elvárásoknak – a siker, csakúgy mint az őszi aukción, most is elmaradt. Vagy a becsüsökkel van baj, vagy a közönség értékítéletével. A lényeg, hogy a drágább művek leütési ára köszönőviszonyban sem volt a szakértők szerinti értékkel. Például 340 ezer forintnál ütötték le Boromissza Tibor előzetesen 2,0-2,5 millió forintra értékelt őszi reggel című képét, s 600 ezret ajánlottak meg egy Csók-alkotásért, amelyet 1,0-1,3 millióra tartottak.
Mindez felvet egy olyan kérdést, amire egyenes választ aligha kapunk az érintettektől, nevezetesen: valóban új tulajdonoshoz kerül-e a becsértéktől jóval elmaradó áron leütött műtárgy. Feltehetően az eredeti gazdának is voltak árelképzelései, amelyek nyilvánvalóan nem voltak alacsonyabbak, mint amit a szakértő becsüs reálisnak tartott. Erre az esetre természetesen kialakultak a megfelelő technikák, amelyet a hazai kereskedők közel sem egyformán alkalmaznak.
Egyébként hasonló probléma elé állította a Kieselbach Galériát egy vis maior, bár ott a kiinduló helyzet merőben más volt. Történt ugyanis, hogy a téli képaukcióra meghirdetett 333 kép helyett végül is 25-el kevesebbre licitálhattak a Vígszínházban megjelentek. Igaz a bennfentesek már az árverés előtt tudták, hogy egy valóban kivételes gyűjtemény eladója visszalépni kényszerül, miután vitatottá vált a képek tulajdonjoga. Hogy erre mikor derült pontosan fény, s az árverést bonyolító galéria mikor értesült a tisztázatlan körülményekről, azt homály fedi. A lényeg: jó néhány sztárdarabbal szegényebb lett a Kieselbach-rendezvény, hiszen az említett kollekciót Czigány Dezső, Farkas István, Gulácsy Lajos, Tihanyi Lajos, Kmetty János, Mednyánszky László és Bene Géza művei fémjelezték, s összkikiáltási áruk mintegy 30 millió forint lett volna. Ha a galéria érvényesíti a katalógusban leírt árverési kondíciókat, úgy elképzelhető, hogy a képeket visszavonó eladónak a kikiáltási ár 20 százalékát, azaz mintegy 6 millió forintot kell fizetnie Kieselbachéknak. Hogy erre valóban sor kerül-e, az nyilvánvalóan a felek közti egyedi megállapodás függvénye.
Az árverésen egyébként kellemes meglepetést szereztek Perlrott- Csaba Vilmos, Nagy Oszkár, Szőnyi István, Lotz Károly, Vörös Géza, Scheiber Hugó és Vaszary János alkotásai, amelyek kalapácsárát a kikiáltásinak sokszorosára srófolták fel a licitálók. Nem lenne teljes a kép, ha nem számolnánk be néhány csalódásról is. Ha a bevezetőben kifáradásra utaltunk, akkor ebbe a jelenségbe tartozónak tekinthetjük, hogy nem kelt el néhány kiemelkedő mű, köztük két Rippl-Rónai – a 800 ezer forintért kikiáltott Kalapos férfi, és a Fenyő Miksánét ábrázoló, 5 millióra tartott vászon – sem. Szakértők szerint méltatlanul alacsony áron ment el néhány kép, köztük Czigány Dezső 550 ezer forinton leütött önarcképe, míg más festők váltakozó sikerrel szerepeltek.
De mindezeket a “kisiklásokat” inkább csak a jövő szempontjából érdemes intő jelként értékelni, a Kieselbach-árverés rekordjai “a szőnyeg alá söpörték” az ezzel kapcsolatos aggodalmakat. Az aukció 206 millió forintos összbevételénél többet még nem ért el magyar aukciósház, de ennél is nagyobb jelentőségű az a történelmi árcsúcs, amely Szinyei Merse Pál Parkban című festményéhez kapcsolódik. A licit 15 millió forintról indult, 60 millió forintnál még többen voltak a ringben, hogy azután csak ketten maradjanak az árat már 5 milliós ugrásokkal emelő versenyben. A végszó 70 millió forint volt; ilyen magas árat soha egyetlen magyar festményért nem fizettek nyilvános aukción, sem itthon, sem külföldön. Ha ehhez hozzátesszük az aukciósház 20 százalékos megbízói díját, akkor 84 millió forintot pengetett le az inkognitóját természetesen megőrző vásárló. Hogy a kép útja hova vezet, az ugyancsak bizonytalan, hiszen – mint az a katalógusból is kitűnt – Szinyei műve nem volt védett, arról a közelmúltban mondott le a Nemzeti Galéria, így akár külföldre is kivihető. Persze az is kérdés, lenne-e ennek értelme, miután a nyugati piacon kevésbé ismertek a magyar művek, így nem számíthatnak az itthonihoz hasonló érdeklődésre. A piac ismerői egyébként nem tartják kizártnak, hogy végül is egy hazai múzeumban landol valamilyen csere-berés megoldás révén a ragyogó festmény.