Valószínűleg a globális pénzügyi válság éveként kerül az annalesekbe az idei esztendő. Abban, hogy így alakultak a dolgok, egyesek a derivatívokat tartják ludasnak, mások a tőkemozgások liberalizációját, végül vannak, akik a nemzetközi pénzügyi intézmények szereptévesztését nevezik meg elsődleges oknak. Ön mivel magyarázza a globális pénzügyi krízist?
– Még túl közel vagyunk ezekhez a folyamatokhoz, így nehéz időtálló következtetéseket levonni. Mindenesetre úgy vélem, az elmúlt években rendkívül erőteljes elmozdulás következett be a világgazdaságban, egészen pontosan azokban a normákban, amelyek alapján értékelik egy adott gazdaság működését. Ezek az elmúlt négy-öt évben – elsősorban a maastrichti egyezményt követően – konkretizálódtak, rendkívüli mértékben szigorodtak, különösen a hetvenes-nyolcvanas évekéihez képest. Emellett valóban globálissá vált a világgazdaság; ma már a nemzetgazdaságok, különösen a kisebbek, semmiképpen nem tudják kivonni magukat a világgazdasági standardok hatása alól. Ugyanakkor több területen olyan fokú liberalizálódás ment végbe, ami önmagában nem baj, de nincs összhangban az adott gazdaság mikro- és makroökonómiai feltételeivel. Nem következtek be olyan mélyreható strukturális átalakulások, reformok, amelyek lehetővé tették volna, hogy a liberalizálódás azokat a kedvező hatásokat váltsa ki, amelyek egyébként annak természetéből adódnak. Mindent összevetve tehát a normák szigorodása az egyik oldalon, a globalizálódás a másik oldalon, valamint a megfelelő szerkezeti reformok nélkül végrehajtott liberalizáció együttesen igen törékeny helyzetet hozott létre. Ezek mellett még figyelembe kell venni, hogy a mexikói pénzügyi válságot követően Délkelet-Ázsiával, s részben most utóbb Brazíliával kapcsolatban is – talán Oroszország volt a kivétel – a világ befolyásosabb kormányai nyomást gyakoroltak a nemzetközi pénzügyi intézményekre, hogy olyan pénzügyi segítséget nyújtsanak, amely az úgynevezett moral hazardot – magyarul talán úgy lehetne mondani: a felelőtlen spekulációt – táplálta, segítette. Ez utóbbi azonban csak a negyedik helyen említhető; szerintem az előző három tényezőnek fontosabb szerepe volt.
A tőkeliberalizáció vonatkozásában az idei események mennyire befolyásolják Magyarország ez irányú törekvéseit? Az eddig megtett liberalizációs lépések változatlan menetrendben mehetnek tovább, vagy megváltozik az ütemezés?
– Visszatekintve az elmúlt évekre, talán nem túlzás azt állítani, hogy nálunk a liberalizáció a gazdaság szerkezeti átalakításával, mikro- és makrostruktúrájának gyökeres megváltozásával párhuzamosan, azzal összhangban történt. Az ország nagyon sokat profitált abból, ameddig a liberalizálásban elment. E folyamatban inkább az óvatos megközelítést alkalmaztuk, de még így is gyökeres fordulat következett be. Utólag talán azt lehet mondani: ésszerű volt a tőkemozgásokon belül a rövid lejáratúak liberalizálásának elhalasztása. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják – s az utóbbi időben most már nem csak az elméleti közgazdászok egy része, hanem a gyakorlati gazdaságpolitikusok, bankárok, pénzügyi szakemberek is egyetértenek ezzel -, hogy egy elsietett, előrehozott rövid oldalú tőkemérleg-liberalizálás komoly károkat is okozhat. A jövőt illetően ez azt jelenti, hogy továbbra is megfontolt, óvatos, a feltételeinkkel, gazdasági fundamentumaink javulásával összhangban lévő liberalizációra kerülhet sor. Nagyon remélem, hogy a magyar gazdaság alapjai a továbbiakban is erősödnek, a növekedés gyors marad, az infláció csökken, a külső és belső pénzügyi egyensúly változatlanul stabil lesz. S ha ez így történik, akkor természetesen a liberalizációban is érdemes és célszerű előrehaladni, mert az csak tovább erősíti ezeket a kedvező folyamatokat.
Már szóba kerültek a nemzetközi pénzügyi intézmények. Mintha most – persze érthetően – élesebben vetődne fel az a kérdés, milyen szerepet játszhatnak ezek a szerveze-tek a jövőben, gondolva itt elsősorban a Nemzetközi Valutaalapra (IMF) és a Világbankra? Ön szerint milyen téren kellene változtatni a nemzetközi pénzügyi intézmények irányultságában, stratégiájában?
– Nem szeretnék olyan kívülálló tanácsadóként feltűnni, aki úgy tesz, mintha pontosan tudná, mit kellene ezen intézményeknek tenniük. Inkább azt tartom kiemelendőnek: minden ország, minden kormány a saját állampolgárainak felelős azért, hogy miként teljesít az adott gazdaság. Teljesen elhibázottnak tartom, amikor egy-egy ország vagy országcsoport kudarcáért egy külső felet, valamelyik multilaterális intézményt hibáztatják. Senki nem kényszerül ugyanis arra, hogy ezek segítségét igénybe vegye. Mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy önmaga nézzen szembe a kihívásokkal, adja meg azokra a megfelelő válaszokat. Az az érzésem tehát, hogy egyfajta felelősségelhárítás folyik, amikor egyesek a nemzetközi pénzügyi intézményekre mutogatnak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy valamennyi javaslatukkal egyet kellene érteni. Többször volt módom elmondani, hogy például 1995-ben és 1996-ban mi egyáltalán nem fogadtuk el az IMF által javasolt programot. Úgy gondoltuk, az a program, amely kialakult, e szervezet támogatása nélkül is életképes. Az idő végül minket igazolt. De hozzá kell tennem, hogy amikor egy ország segítségül hív valakit, akkor legalábbis nem etikus a segítőt hibáztatni. Hosszú évek helytelen gazdaságpolitikája az, amely oda vezet, hogy külső segítség válik szükségessé. Ennél természetesen egy kicsit árnyaltabb folyamatról van szó, hiszen a világnak sajnos több százmillió, ha nem több milliárd olyan lakója van, akik eleve olyan lehetetlen feltételekből indulnak a legfejletlenebb országokban, amelyekért önmagában még az adott állam kormányzata – ha egyáltalán legitim – feketén-fehéren nem tehető felelőssé. Valószínűleg az egész világ felelőssége, hogy ezek az országok valamilyen módon ki tudjanak mozdulni gyakran reménytelennek tűnő helyzetükből. Az előbbi gondolat inkább azokra az országokra, országcsoportokra vonatkozik, amelyek a fejlettségnek már egy viszonylag magasabb szintjét elérték.
Amikor nemzetközi pénzügyi intézményekről beszélünk, akkor Magyarországon szinte mindenki automatikusan az IMF-re gondol. Hogyan alakul ezen szervezet és Magyarország kapcsolata a jövőben?
– Teljesen szokványos – a fejlett, illetve stabil gazdasági-pénzügyi helyzetben lévő országok és az IMF között megszokott – viszony fogja jellemezni a kapcsolatunkat. Az 1981-es felvételi kérelmünk és az 1982-es belépésünk óta először 1998. volt az az év, hogy Magyarországnak semmiféle tartozása nincs az alapnál. Ma már ugyanolyan tagjai vagyunk az IMF-nek, mint a fejlett országok klubja. Nem véletlen az sem, hogy Magyarország időközben az OECD tagjává vált, ami persze nem zárja ki, hogy esetleg valamilyen módon hitelkapcsolatban is legyünk a valutaalappal. De azért nem ez a jellemző ezen országok vonatkozásában. Jelenleg az OECD tagjai közül csak kettőnek – Dél-Koreának és Törökországnak – van hiteltartozása az IMF-fel szemben. Ezen intézmény évről évre figyelemmel kíséri a magyar gazdaság fejlődését, alakulását ugyanúgy, ahogy az Egyesült Államoktól az Európai Unió tagállamain keresztül Japánig valamennyi államét. Évente sor kerül az úgynevezett IV. cikkely szerinti konzultációra, amelyben értékelik, elemzik az adott gazdaság fejlődését, megfogalmazzák javaslataikat, s – ha akadnak – természetesen kritikai észrevételeiket is. Vagyis egy normális, számunkra továbbra is hasznos kapcsolatunk lesz velük a jövőben.
Az euró a forint árfolyamát meghatározó valutakosárba is bekerül; 1999 januárjától felváltja a 70 százalékos súlyú német márkát, a változatlanul 30 százalékos súllyal szerepeltetett dollár mellett. A hetekkel ezelőtt ismertetett tervek szerint pedig 2000-től már csak az euró maradna a valutakosárban. Miért éppen az ezredfordulótól lesz “egyeduralkodó” az euró a forint árfolyamának meghatározásakor?
– Nem szigorúan vett elvi, inkább gyakorlati okok húzódnak meg e döntés mögött. Így ugyanis egy éves alkalmazkodási periódus adódik a gazdasági szereplők – vállalatok, magánemberek, üzletemberek, s természetesen hitelintézetek – számára. Ezalatt megismerkednek, megbarátkoznak az új pénznemmel, ami nem hiszem, hogy bármiféle megrázkódtatást okozna. Ezenkívül a valutakosár változásához a határidős piacoknak is igazodniuk kell. Ahhoz, hogy ez zökkenőmentesen történjék, egy évre előre be kell jelenteni azt az időpontot, amikortól a valutakosár összetétele módosul. Ellenkező esetben a fedezeti ügyletek, a gazdasági szereplőknek az árfolyamkockázatokkal szembeni védekezése szenvedne károkat, ez pedig senkinek sem érdeke. Ezért tartjuk fontosnak, hogy a kormány kifejezte azon szándékát: 2000. január elsejétől a valutakosár száz százalékban euróból fog állni. Ami egyébként – s ezt ismételten szeretném megerősíteni – nem jelenti az árfolyam-politika megváltozását.
Apropó árfolyam-politika: szintén január elsejétől a csúszóleértékelés havi üteme 0,6 százalékra mérséklődik. Meg lehet-e, illetve indokolt-e már most megmondani, hogy ez az árfolyamrendszer meddig lesz érvényben?
– Az a szolidabb megközelítés, ha arról beszélünk, hogy ideális körülmények között meddig érdemes egy ilyen szisztémával együtt élni, meddig mondható az, hogy ennek az előnyei meghaladják a hátrányait. Az számunkra nem kérdéses, hogy az elmúlt időszakban inkább előnyös volt ez a rendszer. Tudjuk, hogy ez nem a világ legjobb szisztémája, de az infláció mértéke sem optimális, noha az nagyon jelentősen csökken, november végére például az előző év azonos időpontjához viszonyítva 11 százalék körüli mértékre lassult. Egyfajta mankóként szükség volt arra, hogy a pénzügyi rendszer, a forint bizalmát, hitelét visszaszerezzük – ebben fontos, kedvező szerepe volt ennek az előre bejelentett, csúszó kiigazításos árfolyamrendszernek. Ami a jövőt illeti: talán akkor lenne a legjobb megválni ettől a szisztémától, ha a magyar gazdaság és az Európai Unió közötti inflációs különbség nagyjából egyenlő lesz a termelékenységi különbséggel. Ez lehetővé tenné, hogy a forintot rögzítsük az euróhoz, a mostaninál lényegesen szélesebb sávban; gyakorlatilag az ERM-II.-ben, vagyis az európai árfolyam-mechanizmusban megvalósult rendszerhez hasonlóan “működtetnénk” a forintot. Pontosan ma senki nem tudja megmondani ennek az időpontját. Persze a vágyaink szerint az lenne jó, ha erre minél előbb sor kerülhetne. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a maihoz képest lényegesen alacsonyabb az infláció, amely minden tekintetben – például a gazdaság növekedése, az életszínvonal alakulása szempontjából – abszolút kívánatos.