Kora őszi prognózisaiban a közösség brüsszeli végrehajtó testülete még úgy fogalmazott, hogy “a világgazdaság zavaros tengerében az EU a viszonylagos stabilitás szigetének bizonyul… Az unió gazdasága nem lesz ugyan immunis a nemzetközi pénzügyi viharra, de jelentős védelmet élvez.” Már az is elszomorító és jellemző, hogy eszerint a kérdés az, túléli-e Európa a válságot, nem pedig az, hogy gazdasági világhatalomként miként fékezhetné azt meg.
Az Európai Bizottság persze némi joggal számít a Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) előnyeire. E tekintetben többek közt az Olaszországban tapasztalható viszonylag kedvező fejlemények szolgálnak hivatkozási alapul. Itália rendszerint az elsők között válik a gazdasági instabilitás áldozatává. Most ellenben Antonio Fazio, az olasz nemzeti bank óvatosként ismert kormányzója megtehette, hogy 4 százalékra csökkentse a rövid lejáratú kamatlábakat. Ennél is meglepőbb, hogy a tízéves olasz államkötvények hozama 4,48 százalék, alig magasabb a német 4,13 százaléknál és a francia 4,21 százaléknál, elmarad viszont az amerikai 4,66-tól és jóval alatta van a brit 5,07 százaléknak.
Martin Wolf, a Financial Times elemzője szerint is egyelőre még kedvező helyzetben van az újonnan stabilizált EU: nemcsak, hogy kikerülheti a válságot, hanem hozzájárulhat ahhoz is, hogy a világgazdaságot mély recesszió helyett csupán mérsékelt lassulás sújtsa. A 11 EMU-országnak – Japánhoz hasonlóan és az Egyesült Államokkal ellentétben – hatalmas fizetési mérleg-feleslege van. Másrészt viszont Amerikához hasonlóan és Japánnal ellentétben növelni tudja a belföldi keresletet. Ez a kettős pozitív hatás biztosítja a 11 EMU-ország jelenlegi központi szerepét.
A globális válságnak két egymáshoz kapcsolódó eleme van: pénz-ügyi és reálgazdasági. A pénzügyi azt jelenti, hogy a feltörekvő piacokon eszközölt hitelkihelyezésekhez és más viszonylag kockázatos befektetésekhez kapcsolódóan veszteségek keletkeztek. Ez csökkenti a bankok és pénzintézetek kockázatvállalási képességét és hajlandóságát, ami viszont hitelszűkéhez vezet, különösen az Egyesült Államokban. Emellett a japán fogyasztói kereslet összeomlása és a feltörekvő piacokon tapasztalható hitelhiány miatt a “globális folyó fizetési mérlegben” jelentős eltolódások keletkeznek (egyes országok importja az egekbe szökhet, ha a feltörekvő piacok olcsó exporttal próbálnak kitörni a recesszióból).
Világgazdasági előrejelzésében a Nemzetközi Valutaalap (IMF) azt a feltevést fogalmazta meg, hogy szinte kizárólag az Egyesült Államokban fog jelentkezni a fokozott külső deficit. Amerika folyómérlegének hiánya az 1996-os 135 milliárd dollárról 1999 végéig 290 milliárdra fog emelkedni. Ugyanebben az időszakban – így az IMF – a japán szufficit 66 milliárd dollárról 136 milliárdra nő, míg az Ázsia többi részében mutatkozó 37 milliárdos deficitből 90 milliárdnyi aktívum lesz – azaz együttesen majdnem 200 milliárdos a pozitív irányú elmozdulás az ázsiai kontinensen. Az euró-térségben is nő a többlet: az 1996-os 87 milliárdról 108 milliárd dollárra.
Ez a fejlemény – nevezetesen az, hogy az euró-térség emelkedő folyó fizetési szufficitje mellett Ázsiában is jelentős többlet alakul ki – annyira kritikus és kedvezőtlen lenne, hogy valószínűleg az euró erősítésével kellene felvenni a küzdelmet ellene. Magyarázatul a dollárnak a márkához viszonyított gyengesége – augusztus vége óta 7 százalékos leértékelődése – szolgálhat. A jen erősödése a japán gazdaság jelenlegi törékenysége miatt zavarhatja ezt a folyamatot, de minden “gazdasági doktor” erős európai valutát rendelne a mostani globális bajok orvoslására. Persze az eddigi prognózisok sem gyenge euróval számoltak, hiszen nyilvánvaló, hogy a világ tartalékainak egy részét az új valutában fogja majd tartani.
Mindehhez vegyük hozzá a jelenlegi gazdasági helyzetet. Biztosan nagy lesz a kereslet ama gazdaság (az EMU-övezet) valutája iránt, ahol egyszerre mutatkozik stabil növekedés és jelentős folyómérlegtöbblet. Az euró ebből eredő várható felértékelődése viszont alacsonyan tartja az inflációt a régióban, majd a kereslethez viszonyítva lefékezi a termelést – márpedig ez apasztani kezdi a folyómérleg többletét, sőt idővel mínuszba is fordulhat ez az egyenleg.
A vázolt folyamat minden valószínűség szerint be fog következni. Az európai politikusok számára a kérdés az, hogy miként. A legvalószínűbb, hogy a monetáris politika viszonylag konzervatív lesz, a fiskális politika viszont laza. Ezt – Martin Wolf fogalmazásában – az euró Reagan-Volcker-féle forgatókönyvének is tekinthetjük. (A nyolcvanas évek elején Ronald Reagan elnökként hatalmas költségvetési deficit mellett “működtette” Amerikát, miközben Paul Volcker, az akkori Fed-elnök szigorú monetáris politikát folytatott.)
A nehézséget az okozhatja, hogy amennyiben erős euró mellett romlik rohamosan a fizetési mérleg pozíciója, illetve lassul le az elvárhatónál is jobban a kereslet növekedése, akkor veszélyes alacsonnyá válhat a régió gazdasági növekedése. A Brüsszelben egyelőre még érvényesnek tartott jövő évi 2,4 százalékos prognózis bekövetkezte helyett a tényleges növekedés 2 százalék alá csúszhat vissza, s a munkanélküliség további emelkedésével is számolni kell.
Összefoglalva a fentieket, az újdonsült valutaunió gyorsan olyan helyzetbe kerülhet, hogy gyakorlatilag egy “önként” vállalt válsággal könnyíti meg a világ többi része számára az oly égetően szükséges külső korrekciót. Történelmi véletlen, hogy Európa új monetáris rendje, az EMU egy világméretű gazdasági válság közepette lép felsőbb osztályba. Az euró-övezet rögtön bizonyíthatja, hogy a világggazdaság meghatározó jelentőségű szereplője, amennyiben – persze saját stabilitásának megtartása mellett – remélt gyors menetelésének átprogramozásával magára vállalhatja Japán és más, nehézségekkel küzdő gazdaságok korrekciós terheinek egy részét.