Elméletileg a vállalkozások készpénzkeresletét a tranzakciók száma és nagysága határozza meg. Ebből kifolyólag a cégek készpénz iránti igényét leginkább a vállalatnagyság valamilyen indikátorával (például a nettó árbevétellel, a foglalkoztatottak számával vagy a tőke nagyságával) magyarázhatjuk. Felvethető azonban az is, hogy a kisebb cégek körében nagyobb a fajlagos (a nettó árbevételre vetített) készpénzigény, mivel ezek viszonylag nagyobb valószínűséggel vesznek részt a rejtett gazdaságban. A magasabb fajlagos készpénzigényt értelmezhetjük továbbá úgy is, mint a vállalkozás likviditási problémáinak megjelenését, amikor ezeket áthidalandó a menedzsment a cég eszközeit kénytelen azonnal mozgósítható formában tartalékolni. Az alacsony készpénzigény pedig egyrészt a vállalkozások készpénzgazdálkodásának komputerizált formáival, másrészt a pénzügyi szolgáltatások fejlettségével, valamint a bankok által nyújtott szabad hitelkeretek és készenléti kölcsönök felhasználhatóságával hozható összefüggésbe. Nem kizárt az sem, hogy a készpénz iránti kereslet szoros kapcsolatban áll a cégek piaci sikerességével.
Csökkenő igények
Többek között e témaköröket igyekeztünk górcső alá venni abban a kutatásban, amelyben – a Magyar Nemzeti Bank megrendelésére – a honi vállalkozások készpénz iránti keresletét és az ezt meghatározó tényezőket vizsgáltuk. A kutatás során postai kérdőívvel kerestünk meg 1997 nyarán 1600 olyan vállalkozást, amelyek több mint 20 főt foglalkoztattak, s a feldolgozóiparban, az építőiparban, a kereskedelemben, a vendéglátásban, a szállításban, távközlésben vagy egyéb szolgáltatási ágakban tevékenykedtek.
Külföldi – 1919 és 1955 közötti amerikai adatokra, valamint 14 fejlett ország 1970 és 1990 közötti adataira vonatkozó – vizsgálatok a készpénzállomány és a nominális GDP arányának (currency ratio) csökkenését mutatták ki. A készpénzkereslet 1970 és 1989 közötti nagyságát magyarázó tényezők között a fogyasztás nagyságának pozitív, a készpénzt nem igénylő vásárlást lehetővé tevő POS (point-of-sale) terminálok számának pedig szignifikáns negatív hatását figyelhetjük meg. Holland adatokra illesztett idősoros modell (1956-1990) eredményei szerint a készpénzkereslet nominális, illetve GDP-hez viszonyított alakulásában a magánfogyasztás mellett a csekkel rendelkező betétesek lakosságon belüli aránya játszott fontos szerepet; az előbbihez pozitív paraméterek, az utóbbihoz negatívak tartoznak. Ez az eredmény megerősíti, hogy a tranzakciók volumenének növekedésével a készpénzkereslet bővülése, a banki szolgáltatások fejlődésével, a készpénzkímélő fizetési formák elterjedésével pedig a csökkenése várható.
Magyarországon a készpénzállomány nominális GDP-hez viszonyított aránya a kilencvenes években az 1992-es csúcshoz képest folyamatosan mérséklődött (lásd a fenti grafikont). A néhány év alatt bekövetkezett 2 százalékpontos csökkenés jelentős mértékű, ha figyelembe vesszük, hogy ekkora változás a fejlett országokban csak 10-20 éves trend következtében alakult ki. Az 1992-es csúcs mögött a gazdasági visszaesés által indukált hatások, köztük a gazdasági szereplők (háztartások, vállalkozások) elbizonytalanodása miatti készpénzigény-növekedés feltételezhető. Ezzel együtt hatott a vállalkozói szektor ebbéli igényének – a kisebb cégek számának megugrása által indukált – bővülése is.
Jelenleg a magyar háztartások csekély hányadának jelentenek előnyt azok a lakossági bankszolgáltatások, amelyek a készpénzkereslet csökkenését vonják maguk után. A Magyar Háztartás Panel 1996-os adatai szerint a háztartások 68 százalékának nem volt folyószámlája és 57 százalékuk nem rendelkezett megtakarítással. A jövedelmi problémák jelentkezése nem segíti elő a készpénzkímélő fizetési formák szélesebb körű elterjedését. A bankkártya használata nálunk csak egy szűk kisebbség (a háztartások egytizede) számára mindennapos. Ez az arány 1995 és 1996 között a kétszeresére nőtt ugyan, de továbbra is leginkább a budapestiekre és a magasabb társadalmi státusúakra (vezetők, értelmiségiek) jellemző, hogy rendelkeznek efféle plasztiklappal. Mindezek azt húzzák alá, hogy egyelőre egy szűk, s feltehetően a jövőben is eléggé korlátozott réteg számára kézenfekvő és kedvező megoldás csak a bankkártya használata. Ennek ellenére a következő években e téren nagyarányú fejlődésre számíthatunk, de korántsem biztos, hogy ez az eszköz rövid távon olyan elterjedt lehet, mint Nyugat-Európában, ahol 1000 lakosra már 1994-ben 560 kártya jutott.
A honi cégek házipénztárában tartott készpénz az éves nettó árbevételhez viszonyítva néhány ezrelékre tehető. A medián értékek minden időpontban kisebbek az átlagnál, ami arra mutat, hogy néhány cégnél a készpénzarány kiugróan magas – néhol meghaladja az árbevétel felét is. Ugyanakkor csupán a társaságok egytizedénél magasabb ez az arány 6-8 ezreléknél.
Nagypénzű kicsik
A vállalkozások mérlegadataira épülő számítások eredményei megerősítik azt a feltételezést, amely szerint a kisebb cégek nagyobb arányban tartanak magunknál készpénzt, mint a méretesebbek. Másfelől, a rosszabb helyzetben lévő, kevésbé nyereséges – illetve veszteséges – szervezetek körében a készpénz fontos eszköz a működőképesség, a likviditás megőrzésében: a nettó árbevételhez viszonyított arány a nyereségesség alakulásával ellentétes irányban változik. A fizetési problémákkal is küzdők számára a likvid eszközök készpénzben tartása a folyószámlabetétnél nagyobb döntési szabadságot biztosít a menedzsmentnek abban, hogy az esedékes tartozásokat milyen sorrendben egyenlítse ki.
A többségi magyar magántulajdonban lévő társaságoknál magasabb készpénzarányt becsülhetünk. Ez is alátámasztja azokat a feltételezéseket, amelyek a magyar, illetve külföldi tulajdonban lévő cégek piaci magatartásában meglévő különbségeket hangsúlyozzák. Mivel a vállalatméret, a rövid távú jövedelmezőség és az ágazatok hatását egyaránt kiszűrtük, itt elsősorban a partnerek által diktált üzleti feltételek hatását valószínűsíthetjük. Az sem zárható ki, hogy a magyar magántulajdonú társaságok gyakrabban és nagyobb arányban vesznek részt a rejtett gazdaságba sorolható tranzakciókban, mint a vegyes, illetve külföldi tulajdonban lévők.
A számítások arra is rámutatnak, hogy érdemben alacsonyabb a készpénzarány a feldolgozóiparban, mint a szolgáltatásoknál. A háztartásokat kiszolgáló szektorokba – kereskedelem, vendéglátás, szállítás – tartozó cégekre pedig szignifikánsan nagyobb relatív készpénzállomány a jellemző.
A kikérdezésünk is igazolta, hogy a vállalatnagyság minden esetben fordított kapcsolatban áll a készpénzarány nagyságával. A többségi tulajdonos típusa szerint a vizsgált arány az állami és az önkormányzati cégek körében magasabb, mint a vegyes tulajdonúaknál. Ezen felül az is megállapítható, hogy ahol az importhoz tartozó vámot és forgalmi adót rendszeresen készpénzben fizetik, az számottevően növeli az adott vállalkozás ebbéli igényét. Bár a kormányzat – az Alkotmánybíróság által azóta már megsemmisített – külön rendeletben próbálta a gazdasági szereplők közötti tranzakciókhoz kapcsolódó készpénzkeresletet csökkenteni, egy másik területen, a vámbefizetés szabályozása által meghatározott gyakorlat mindmáig növeli a cégeknél a tartalékolt pénzeszközök arányát.
Likviditási problémák esetén is egyértelműen nő a készpénznek a nettó árbevételhez viszonyított aránya. Ha a vállalkozás nem tudja időben fizetni szállítóit, vagy adótartozásait, illetve egyéb likviditási problémái vannak, akkor ezzel együtt relatív készpénzigénye is magasabb lesz, mint egyébként. Ez a tény aláhúzza a készpénzigény és a gazdasági szereplők piaci helyzete közötti kapcsolat relevanciáját. Az összefüggés nemcsak makroszinten mutatható ki, de az egyes gazdasági szereplőknél is. Az ágazatok közül csak a vendéglátásnál találkozhatunk szignifikáns hatással: az ide tartozók készpénzaránya számottevően magasabb, mint a szolgáltatásokba soroltaké.
Átutalt bérek
A készpénzigény jelentős része a bérek kifizetéséhez kötődik. Ennek nagyságát az átutalással kifizetett alkalmazottak összes foglalkoztatotton belüli arányával és az átutalt bérnek az összes bérhez viszonyított súlyával mértük. A vizsgált körben mindkét mutató szerint nagyarányú változás következett be egy év alatt a bankátutalással történő kifizetések javára (lásd a grafikont a 37. oldalon).
A vállalkozások 48 százalékánál nem változott egy év alatt a készpénzben történő kifizetések súlya; 23 százalékuknál ennek csökkenése jellemző, 29 százalékuknál pedig már az adatfelvétel időpontjában is minden kifizetés bankátutalással történt. Ha az átutalás arányának várható növekedését, illetve kizárólagos szerepét a cégek egyes jellemzői alapján vizsgáljuk (lásd a táblázatot a 37. oldalon), akkor azt láthatjuk, hogy ez azoknál a valószínűbb, amelyek más területen is kevéssé támaszkodnak készpénzre. E csoporton belül mind a vásárlások, mind az eladások esetében kisebb a készpénzes fizetés aránya az átlagosnál. Emellett a nagyobb, 1997-ben dinamikusabban növekvő és pénzügyi gondok nélkül működő vállalkozások körében a készpénzben történő bérfizetés nagyobb leépítése, illetve megszüntetése volt várható 1998 közepéig, mint a minta egészében. Továbbá azon körben nagyobb ennek valószínűsége az átlagosnál, ahol várhatóan növelni tudják 1998-ban a beruházások volumenét is.
A különböző paraméterek és a bérfizetéshez kapcsolódó készpénzigény várható alakulásának összefüggését többváltozós modellek segítségével is teszteltük. E szerint a bérek kifizetésénél az átutalásokra történő áttérés valószínűségét növeli, ha a cég nagy, külföldi tulajdonban van, rendezett pénzügyi helyzetű és növelni tudja beruházásait 1998-ban. Az ágazatok között a szolgáltatásba sorolt cégeknél várhatjuk inkább ezt a tendenciát. Ha pedig egy társaság magyar magánszemélyek tulajdonában van, továbbá likviditási problémákkal küzd, akkor e tényezők csökkentik a bankszámlára való bérfizetés növekvő arányának esélyhányadosát.
(A szerző az MTA Közgazdaságtudományi Kutatóközpont főmunkatársa)