Gyors bővítést, minél nagyobb részesedést az unió büdzséjéből, ugyanakkor minél kevesebb költségvetési hozzájárulást: az EU tagállamai – szavakban legalábbis – mind ugyanezt akarják. A probléma “csupán” az – folytatta a gondolatmenetet Erkki Liikanen, a bizottság költségvetési ügyekben illetékes tagja egy, az európai szocialista pártok minapi hágai konferenciáján -, hogy ezek a célok ellentmondanak egymásnak, egyidejű megvalósításuk tehát aligha lehetséges. Az átfogó reformnak az is gátat szab, hogy költségvetési ügyekben egyhangú döntésre van szükség, tehát ha nem nő az elosztható pénzösszeg, egyes országok nyernek, míg mások veszítenek a reformon. Mivel az már régebben eldőlt, hogy a tagországok hozzájárulása az uniós költségvetéshez a következő, 2000-2006-os költségvetési ciklusban sem haladja majd meg a GDP 1,27 százalékát, a reform egyelőre nem állhat másból, mint a bevételi és a kiadási oldal átrendezéséből.
A jelenleg is zajló költségvetési vitában a nettó befizető országok egyre hangosabban követelik pozícióik javítását. Gerhard Schröder német kancellár nemrégiben tett nyilatkozata szerint immár vége azoknak az időknek, amikor minden európai problémát német forrásból oldanak meg. A múlt heti bécsi uniós csúcsértekezleten a kancellár odáig ment, hogy kimondta: a januárban kezdődő német elnökség alatt legfontosabb céljuk az ország uniós befizetéseinek csökkentése lesz. Statisztikák szerint a legkirívóbb egyenlőtlenségek Németország és Hollandia esetében állnak fenn: az előbbi 10, míg az utóbbi bő 2 milliárd ecu-vel fizet többet a költségvetésbe, mint amennyit kap onnan. Németország részesedése az összes kiadásból 13 százalékra rúg, míg befizetése az összes hozzájárulás 28 százalékát teszi ki. Hollandia pedig szintén csaknem kétszer akkora összeget ad át évente a közösségnek mint amennyivel részesedik az unió kasszájából (lásd a táblázatot).
Liikanen utalt arra, hogy az Európai Unió finanszírozása címet viselő, nemrégiben közzétett bizottsági dokumentum (Figyelő, 1998/45. szám) a kiadási oldal korrekcióját elsősorban a már hosszú ideje reform alatt álló közös mezőgazdasági politika (CAP) elosztási rendszerének további átalakításával kívánja elérni. Ennek lényege a Brüsszelből folyósított ártámogatások megkurtítása, és ezzel párhuzamosan a tagállamok által szétosztható termelői támogatások növelése. Eszerint a termelőknek juttatandó közvetlen támogatás 75 százalékát a közös büdzséből folyósítanák, míg a fennmaradó 25 százalékot a tagországoknak kellene finanszírozniuk. (A bizottság által javasolt CAP-reform nyomán egyébként a közvetlen szubvenciók aránya – az ártámogatások csökkenését ellensúlyozandó – a 2000. évi 65 százalékról 2006-ra 75 százalékra nőne. Ez azt jelentené, hogy az EU büdzséjében 2006-ban az összes CAP-kiadás 17 százaléka, vagyis 9,2 milliárd euró szabadulna fel.) A CAP-kifizetések negyedének országos hatáskörbe utalása néhány nettó befizető tagállamnak, vagyis Németországnak, Olaszországnak, Hollandiának és az Egyesült Királyságnak hozná a legtöbb hasznot (számszerűen 733, 187, 186 és 146 millió eurót), míg a legnagyobb veszteséget Franciaország, Spanyolország és Görögország könyvelné el (586, 503, illetve 446 millió euróval).
A finn főbiztos a bevételi oldal átrendezését a kiadási fejezetek újragondolásánál is nehezebb – “nem csupán számítási” – feladatnak nevezte. A bizottság idézett munkaanyaga felveti annak a lehetőségét, hogy az unió úgynevezett saját forrásait – vagyis a vámokat, az importtermékek adóját, a hozzáadottérték-adót és a nemzeti össztermék (GNP) szerinti hozzájárulást – az eddigiekhez képest más módon folyósítsák a tagállamok. A szegényebb mediterrán országok, így Spanyolország, Portugália és Görögország – megszerezve az Európa Parlament támogatását – a jelenleg 85 milliárd ecu-s uniós büdzsé bevételi oldalát a tagállamok GNP-arányos hozzájárulására alapoznák. Amennyiben ez az elképzelés megvalósulna, a reformon Nagy-Britannia, Németország, Hollandia és Belgium veszítené a legtöbbet; az említett déli államokon kívül pedig Írország, Franciaország és Finnország is a nyertesek között lenne. A teljes GNP-arányos finanszírozás szerint Nagy-Britanniának 1,5 milliárd ecu-vel többet, míg Írországnak 2 milliárddal kevesebbet kellene fizetnie. Szinte még napvilágot sem látott ez a javaslat, Brüsszel máris visszavonulót fújt, mondván: a nemzeti jövedelem progresszivitásának túlzott érvényesítése ellentétes a hatályos közösségi joganyaggal. Az EU “kormánya” ezenkívül alighanem azzal is számot vetett, hogy egy ilyen javaslat politikailag kivitelezhetetlen lenne, hiszen a nettó befizetők éppen kiadásaik lefaragását kívánják elérni.
Nem volt népszerűbb a bizottság harmadik reformjavaslata sem, amely – a britek által élvezett kivételes elbánásához hasonlóan – az összes nettó befizető államnak adna kedvezményeket. Ez a megoldás az EU-költségvetés szinte teljes átrendezésével járna, és sérülne az átláthatóság követelménye is.
A három tervezet közül tehát csak a közös mezőgazdasági politikára vonatkozó javaslat élvez számottevő támogatást. Az átfogó büdzséreform mindazonáltal egyelőre várat magára. Ez brüsszeli források szerint mindaddig így lesz, amíg nem jelennek meg olyan politikai kényszerek, amelyek elodázhatatlanná teszik a saját források – és ezzel az egész uniós büdzsé – reformját, beleértve az elosztható összegek és így a brüsszeli hatalmi gépezet befolyásának növelését. A jelek arra mutatnak, hogy mindez csak akkor várható, ha a bővítés első köre kézzelfogható közelségbe kerül.