Már egy nappal a német választások után megkezdődött e vita azzal, hogy Oskar Lafontaine, az új kormány (akkor még csak kijelölt) pénzügyminisztere és a szociáldemokraták (SPD) pártelnöke nyilvánosan kamatlábcsökkentésre szólította fel a Bundesbankot. Az SPD vezette kormány hatalomra kerülésével az európai balközép egyedülálló lehetőséget kapott a konzervatív jegybanki vezetők ellenőrzésére. A 15 uniós ország közül 11-ben kormányon levő balközép felismerte, hogy alacsonyabb kamatlábak nélkül nem tudja megvalósítani alapvető politikai célkitűzését: a munkanélküliség csökkentését. Erre azt mondják a jegybankok, hogy az európai Gazdasági és Monetáris Unióhoz, az EMU-hoz tartozó országok átlagos irányadó kamatlábának jelenlegi 3,3 százalékos szintje már éppen eléggé alacsony.
A központi bankok persze védik monetáris politikájukat és függetlenségüket. Wim Duisenberg, az ECB (Európai Központi Bank) elnöke a rá jellemző szókimondással így nyilatkozott erről: “a politikusok azt mondanak, amit akarnak, de abnormális lenne hallgatni rájuk”.
Mivel az EMU következő fokozata, az euró mint számlapénz bevezetése néhány hét múlva indul, Lafontaine kezdeményezésének igazi célpontja éppen a monetáris politikai irányítást januárban átvevő ECB. Lafontaine elvben támogatja ugyan a jegybanki függetlenséget, de egyúttal “szorosabb együttműködést” szeretne megvalósítani a pénzügyminiszterek és a jegybanki vezetők között. Az európai szociáldemokraták szerint az Egyesült Államokban a Clinton-kormányzat és Alan Greenspan, a jegybank szerepét betöltő Fed elnökének kapcsolata jó példát szolgáltat arra, miként lehet kialakítani a kormány és egy független jegybank sikeres együttműködését. Az eredmény tartós gazdasági fellendülés és a munkanélküliség jó ideje nem tapasztalt alacsony szintje.
Korábban német politikusok számára tabu volt nyilvánosan bírálni a jegybankot. Így az új kancellár, Gerhard Schröder valóságos szentségtörést követett el, amikor felvetette: az lenne normális, ha a politikusok és a jegybanki vezetők nyilvános vitát folytatnának a kamatlábak ügyében.
A paradoxon az, hogy kitartó német nyomásra az ECB-t éppen német mintára tervezték: fő gondja az infláció, féltékenyen őrzi függetlenségét és gyanakodva szemléli a választott (és változó) politikusokat. Alapító okirata szerint az ECB a világ legfüggetlenebb jegybankjai közé tartozik. Politikai befolyásolástól mentes vezetői csak egy ciklus erejéig tölthetik be hivatalukat. Az ECB nem siethet a fizetési gondokkal küszködő kormányok segítségére. Minden más gazdasági cél rovására is az árstabilitásra kell törekednie, ezen belül maga határozza meg az árstabilitás fogalmát és a megvalósításához szükséges eszközöket. Duisenbergtől és kollégáitól ráadásul csak abban az esetben lehet megszabadulni, ha nagyfokú hozzá nem értésről tesznek tanúbizonyságot vagy szellemileg cselekvőképtelenné válnak (ez egyrészt valószínűtlen, másrészt bizonyíthatatlan).
Az egységes valuta jogi megfogalmazását tartalmazó maastrichti szerződés egyértelműen a jegybanki vezetők álláspontját erősíti. A 15 európai kormány csak egyhangú döntéssel hozhat létre hivatalos árfolyamrendszert. Viszont csak minősített többségre van szükség kevésbé drasztikus “általános irányelvek” életbe léptetéséhez: ez az EU-zsargonban informális árfolyam célzónát jelent.
Ezt szeretné Oskar Lafontaine. Véleménye szerint a célzónákkal meg lehetne akadályozni a világ fő ipari országaiban – azaz az euró-térségben, az Egyesült Államokban és Japánban – a túlzott valutaingadozásokat. A jegybankok vezetői ezt a modellt azért ellenzik, mivel a devizapiacokon való beavatkozás értelemszerű kényszere ütközhet az árstabilitási céllal. (Az amerikai kormányzat sem támogatja a célzónákat, bár a dollár esetlegesen bekövetkező rohamos árfolyamzuhanása nyomán nem kizárt ezen álláspont változása.)
Lafontaine másik aduja a Bundesbank következő elnökének jelölése. Jövő augusztusban lejár az októberi választások után leköszönt kancellárhoz, Helmut Kohlhoz közelállónak tartott Hans Tietmeyer megbízatása. (A kinevezés azért is lényeges, mivel az ECB berkeiben az elnök mellett valószínűleg a német Bundesbank főnöke lesz a legbefolyásosabb személyiség.) A német törvények értelmében a Bundesbank elnökét a kancellár javaslata alapján nevezik ki, de Lafontaine-nek is komoly, sőt esetleg döntő befolyása lesz a jelölésre. Több potenciális jelölt van, köztük olyan, az SPD-vel szemben lojálisként ismert hivatalnokok, mint Edgar Meister, a Bundesbank igazgatóságának tagja, vagy Ernst Welteke, Hessen tartomány központi bankjának elnöke. Korábban mindketten az SPD tartományi pénzügyminiszterei voltak, s tanújelét adták, hogy érzékenyen tudják fogni a politikai jelzéseket.
Ha Lafontaine ennél is radikálisabb változást akarna, megkísérelhetné kineveztetni jegybankelnökké legközelebbi gazdasági tanácsadóját, a pénzügyminisztérium jelenlegi államtitkárát, Heiner Flassbecket. A korábban a berlini DIW gazdaságkutató-intézetnél dolgozó Flassbeck neo-keynesiánus nézeteiről ismert közgazdász, aki a múltban a Bundesbank legszigorúbb bírálói közé tartozott. Egyelőre Flassbeck még nem igazi jelölt, de már nevének felmerülése is sokatmondó.
A mostani vita eltér a kormány és a Bundesbank közötti korábbi nézeteltérésektől: más, mint az aranytartalékok kapcsán tavaly lezajlott összezördülés, csakúgy, mint azok a múltbeli villongások, amelyekből egyébként a Kohl-kormány rendszerint vesztesként került ki.
Nem tudhatni, hogy az európai közvélemény ugyanolyan támogatást nyújt-e majd az ECB-nek, mint amilyet a német közvélemény a Bundesbanknak. Elképzelhető például, hogy a franciák és az olaszok jobban aggódnak majd a gazdasági növekedés lelassulása, mint az infláció megugrása miatt. Mivel az EMU-térségben az inflációs ráták továbbra is süllyedő tendenciát mutatnak, a jegybankok vezetőire a “Lafontaine-akciótól” függetlenül is minden oldalról nyomás nehezedik, hogy vigyék lejjebb a jelenlegi 3,3 százalékos irányadó kamatlábakat. A jegybankok viszont a kamatenyhítéssel szembeni ellenállásukat azzal is indokolják, hogy egyes perifériális európai országok nem tudták a francia-német szintre levinni saját rátáikat. A bírálók erre azt válaszolják, hogy egy hibát nem lehet egy másikkal ellensúlyozni. Most úgy tűnik, hogy e viták következményeként az ECB nem örökli modelljének, a Bundesbanknak eddig megkérdőjelezhetetlen tekintélyét. A mostani csatározások némi árnyékot vetnek az 1999. január 1-jén bevezetendő új egységes valuta jövőjére is.