Nem egy bizonyos fúziót, vagy egy adott ágazatot vizsgál a Fehér Ház nemzetgazdasági tanácsának elnöke, Gene Sperling által vezetett bizottság, hanem az M+A tevékenységnek az egész gazdaságra gyakorolt hatását. Arról kell majd állást foglalnia, hogy a fúzióhullám csökkenti-e a gazdasági versenyt, illetve hogy a fogyasztók számára előnyös-e, ha az egyes piaci szegmensekben mindössze két-három óriáscég konkurenciaharca folyik.
Az M+A jelenséget vizsgálja a Financial Times egyik írása is. Szerzője, John Wilman úgy véli: a fúziós láz ellenére az össztermelésben nem emelkedik a nagyvállalatok részaránya. Cikkében idézi A City of London University Business School nemrégiben megjelent tanulmányát, amely szerint az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Japánban és Németországban a 100 legnagyobb termelővállalat piaci részesedése a hetvenes évekig emelkedett, majd stabilizá-lódott.
John Ray, az oxfordi egyetemhez tartozó Said Business School igazgatója egyenesen úgy tartja, hogy a jövőben a termelésben a méret fontossága csökkenni fog, nem pedig fokozódni. Egyre kevésbé lényegesek ugyanis azok a termelési folyamatok, amelyekre hagyományosan jellemző a méretgazdaságosság.
Egyes ágazatokban azonban mégis erősödik a koncentráció, köztük több olyan területen, amelyeknél könnyen tanulmányozható a fúzióknak a fogyasztókra gyakorolt hatása. Ezek olyan cégek, amelyek közvetlenül függenek a végfelhasználóktól, ha tehát a fúzió a lakosság számára káros, az ezeken a piacokon figyelhető meg a legvilágosabban. A márkázott élelmiszer, az alkohol, a cigaretta, a szálloda, a kiskereskedelem és a gyógyszer mind példa arra, hogy a piacvezetők az M+A révén egyre nagyobb részesedést szereznek.
Vegyük például a fagylaltot, e világméretekben évi 30 milliárd font sterlinges piacú terméket. Itt a Unilever ma a kiskereskedelmi forgalomból körülbelül 20 százalékkal részesedik, miután Walls nevű divíziója megvásárolta a francia Mikót, az amerikai Breyer’st és a brazil Kibont.
A második helyen a Nestlé áll, amely csak az 1990-es években jelent meg komolyan a piacon, és saját márkájával – meg olyanokkal, mint a francia Gervais és az olasz Motta – gyorsan megszerezte a világpiac 7,5 százalékát. A többi gyártónak mind 3 százaléknál kisebb a piaci részesedése, és számos kisebb regionális, illetve országos termelő háttérbe szorul a nagyok mögött.
Itt vannak azután a brit szupermarketek. Négyen uralják a piacot: a Tesco, a Sainsbury, a Safeway és az Asda. A brit kiskereskedelem a kontinentális európainál jóval koncentráltabb, az elemzők mégis arra számítanak, hogy a vezető négyes hamarosan hármasfogattá szűkül le. Ennek egyik oka, hogy a harmadik-negyedik helyen lévőknek rendszerint majdnem akkora költségeik vannak, mint a piacvezetőnek – viszont kisebb az árbevétele. Ezért a fogyasztói ágazatokban ma már általánosan elfogadott nézet, hogy csak az első és a második helyet “érdemes” elfoglalni.
Manapság a vállalati részvények árfolyamának meghatározó szerepe arra ösztönzi a menedzsmentet, hogy túladjon a gyengébb piaci pozícióban lévő üzletágakon. A legjobb ajánlatot rendszerint az ágazat piacvezetője teszi, amelynek sokat ér a márkanév. Ez pedig tovább erősíti a koncentrációt.
A Unilever például akkor tudott lecsapni a Breyer’sre és a Kibonra, amikor a Philip Morris nemzetközi dohány- és élelmiszer-ipari csoport 1993-ban eladta amerikai, majd 1997-ben pedig Brazília jégkrém-üzletágát. A Campbell Soup nevű levesporgyártó is piacra dobta nem középponti üzletágait: európai kekszgyártó leányvállalatát, a Delacre-ot például a brit United Biscuits vette meg a tavasszal 125 millió dollárért.
Az ilyen ügyletek révén kialakuló piaci koncentrációt hagyományosan úgy tekintették, mint ami veszélyt jelent a fogyasztókra nézve: a cégek magasabb árakkal dolgozhatnak, mint erős versenyben. Paradox módon azonban sok esetben a világ legkoncentráltabb piacain tapasztalható a leghevesebb verseny. A Coca-Cola és a Pepsi-Cola például évtizedek óta óriási konkurenciaharcot vív, ami nem feltétlenül árcsökkentésekben, inkább promóciós csatákban és forgalmazási versenyben nyilvánul meg. Hasonló a helyzet az amerikai dohányiparban, ahol az alig növekvő piac 90 százalékát birtokló három nagyvállalat őrülten harcol árbevételének növelése érdekében. A mosóporok terén a Unilever és a Procter & Gamble minden kontinensen küzd egymással, s ennek – legalábbis Niall Fitzgerald, a Unilever elnökhelyettese szerint – a legfőbb nyertese árban és termékminőségben egyaránt a fogyasztó.
A fogyasztóra nézve tehát az M+A hullám önmagában nem feltétlenül hátrányos, az akár még élénkítheti is a versenyt számos ágazatban, s életre kelthet tetszhalott márkákat. Az igazi veszélyt azok a stratégiák jelentik, amelyekkel egyes piacvezetők könyörtelenül kiiktatják a konkurenciát.