A centralizálási folyamat induló lépése a tb-önkormányzatok felszámolása volt. A kormány részéről ezt érthető és alapjában véve helyeselhető döntésnek tekintem, mivel az Antall-kormány annak idején rosszul építette fel e rendszert. A német szisztémával ellentétben ugyanis nem iktatta be ebbe harmadik pólusként az államot a munkáltatói szövetségek és a szakszervezetek mellé. A mindkét oldalon kimutatható dilettantizmus, felelőtlenség és egyéni pénzszerzési vágy olyan hiányokat produkált, ami indokolttá tette a tb-önkormányzatok ebben a formában való felszámolását. Nyitva állt viszont a lehetőség arra, hogy az államot is magában foglaló háromoldalú alapon újraszervezzék azokat. Ez szerintem előremutatóbb megoldás lett volna, mint a tartósnak szánt centralizáció. Tudni kell azonban, hogy ez utóbbi sem áll ellentétben az Európai Unió (EU) gyakorlatával, ilyen rendszer a legkövetkezetesebben a francia szociális jogban épült ki. Sőt: azt is tényként kell elkönyvelni, hogy az önkormányzatok működésével összevetve ez az olcsóbb megoldás, ami nem elhanyagolható szempont. Végül a változtatás önmagában antidemokratikusnak sem mondható.
A másik, a kormányzati berkekben még csak elképzelési formákban körvonalazódott intézkedési csomag – az informális kiszivárgások szerint – a munkaügyi kapcsolatokat érintené: a kormányzat a háromoldalú érdekegyeztetési rendszert ha nem is kívánja megszüntetni, de legalábbis erőteljesen háttérbe szorítaná. Ennek hátsó indoka az, hogy mind a munkáltatói érdekvédelmi, mind pedig a szakszervezeti oldalon megjelenő szociális partnerek túlnyomó része a rendszerváltást megelőző időszak volt politikai vezetőrétegéből, valamint szakszervezeti funkcionáriusi nómenklatúrájából tevődik össze. Márpedig egy konzervatív polgári értékeket valló kormányzat számára nyilvánvalóan előnyösebb, ha az intézményesített háromoldalú érdekegyeztetési fórum, vagyis az országos érdekegyeztető tanács (ÉT) kiiktatása mellett hozza meg a maga munkaügyi intézkedéseit, készíti el és terjeszti az országgyűlés elé a munkaügyi törvénytervezeteket.
Háromoldalúság paritásos alapon
Itt azonban felvetődik az a probléma, hogy az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezetének (ILO) 98. számú egyezménye – amelyhez Magyarország is csatlakozott – a háromoldalú érdekegyeztetést preferálja. Ezt figyelembe véve az EU frankofon és a latin jogrendszerhez tartozó tagállamaiban egyenlő reprezentativitási feltételek mellett létrejövő paritásos összetételben nemzeti munka-, illetve gazdasági-szociális tanács működik, amely a magyar ÉT-nek felel meg. Ezek a nyugat-európai intézmények ugyancsak paritásos összetételű országos ágazati és területi ágazati, valamint ágazatközi bizottságokra tagolódnak. Az EU-tagok jelentős részénél a bizottságok is háromoldalúak, néhány esetben (például a skandináv országokban) azonban csak a munkáltatók és a munkavállalók képviseltetik magukat bennük, az állam ezen az alsóbb szinten már nem vesz részt az egyeztetésben.
A közép- és kelet-európai posztkommunista államokban – Jugoszlávia kivételével – a magyarországihoz hasonló háromoldalú országos ÉT, Oroszországban pedig országos érdekegyeztető bizottság működik, amelybe mind a munkáltatói, mind pedig a szakszervezeti szövetségek egyenlő reprezentativitási feltételek mellett kerülhetnek be. Nálunk viszont valamennyi munkáltatói érdekképviseleti szövetség reprezentativitási kikötések nélkül, egyenlő jogosultságokkal vesz részt az országos ÉT munkájában, míg a szakszervezeti szövetségek közül csak az a hat, amelyek taglétszámarányuk szerint 5 százalék fölöttiek. A többi közép- és kelet-európai állammal megegyezően Magyarországra is jellemző, hogy sem országos ágazati, sem pedig területi ágazati és ágazatközi bizottságok nem alakultak ki.
Ágazati szinten
Magyarországon az MSZP-SZDSZ-kormány utolsó időszakában a Munkaügyi Minisztérium akkori jogi főosztályvezetőjének közreműködésével a kereskedelmi, és vendéglátóipari ágazatban kísérletképpen szerveződött volna háromoldalú ágazati egyeztető bizottság, a kormányváltással azonban e tervek megfeneklettek. Ennek ellenére több ágazatban (kereskedelem és vendéglátóipar, fémipar, bányászat stb.) az ágazati szakszervezeti és munkáltatói szövetségek állami közvetítés és intézményesített két- vagy háromoldalú fórum nélkül – a német érdekegyeztetés – megkeresték egymást, aminek eredményeként ma hazánkban mintegy 20 ágazati kollektív megállapodás született és van hatályban.
Az érdekegyeztetés rendszerét csupán azért kiiktatni, mert a jelenlegi kormányzat a munkáltatói oldal hangadóit a régi politikai nómenklatúra tagjainak, ráadásul “neofita” kapitalistának, a szakszervezeti oldalt pedig demagógiába hajlóan radikális baloldalinak tartja – nos ez nem igazán megindokolható, s mindenképpen antidemokratikus lépés volna. Ami ráadásul ellentétben állna az Európai Szociális Chartának, a munkavállalók szociális alapjogairól szóló, 1989. december 15-i keltezésű bizottsági chartájának, valamint az európai koalíciós dialógusról szóló EU-irányelvvel.
Mindezt figyelembe véve, az ÉT összetételével kapcsolatos itt körvonalazott, s a kormány munkaügyi politikáját zavaró problémát kétféle módon lehetne feloldani. Az egyik alternatíva német-osztrák-skandináv mintára az állami közreműködés nélküli kétoldalú érdekegyeztetési rendszer kialakítása lehetne, ahol a szakszervezeti és a munkáltatói szövetségek reprezentativitás nélkül tárgyalnának egymással, majd kötnének kollektív szerződést országos és területi ágazatközi, valamint ágazati, sőt vállalati szinten egyaránt. A másik lehetőség pedig az intézményesített tripartid érdekegyeztető rendszer olyan jellegű országos tanácsi fenntartása, sőt országos ágazati és területi ágazatközi, valamint ágazati bizottsági kiépítése volna, ahol egyrészt az állami részvétel koordinatív befolyásoláson, de nem diktátumon nyugodna, másrészt pedig mind az országos tanácsba, mind pedig a bizottságokba azonos reprezentativitási feltételek mellett kerülhetnének be a felek.
Megítélésem szerint mind a két megoldás esetében lehetőség van arra, hogy mind a munkáltatói, mind pedig a szakszervezeti szövetségi oldalon polgári értékek síkján működő érdekvédelmi szervezetek megalakulásával, megerősödésével és az érdekvédelmi tárgyalásokba történő bekapcsolódásával megváltozzon az érdekegyeztetés arculata. Erre a háromoldalú intézményesített érdekegyeztetés keretében is van mód azáltal, ha a két választás közötti idő alatt is bekapcsolódhatna a megfelelő bizottságok, sőt az ÉT munkájába is az az érdekvédelmi szervezet, amely időközben egy bizonyos érdekegyeztetési szinten, esetleg országosan is jelentőssé (reprezentatívvá) válik.
Állami orientálás
Ami viszont a fentebb vázolt első alternatívát illeti, azt azért nem ajánlom, mert – Weiss professzorral ellentétben (lásd külön írásunkat) – úgy látom, hogy az Magyarországon inkább veszélyeztetné a demokráciát, mivel érdekegyeztetési kultúránk még nem oly erős, hogy állami orientálás nélkül is zavartalanul lefolynának az egyeztető tárgyalások. Az eddigi tapasztalatok a felek megegyezési készségének gyakori hiányát mutatják, ami sokszor a tárgyalások elfajulásához vezet. Ezt kihasználva az érdekegyeztetésből kimaradó kormány e fórum teljes figyelmen kívül hagyásával járhat el.
Az új kormány eddigi munkaügyi politikájában a szakszervezetekkel szemben megmutatkozó averziónak a kollektív szerződésekkel összefüggő másik megnyilvánulása az a kiszivárgott koncepció, amely vállalati szinten a kollektív szerződéskötési jogosultságba bevonná az üzemi tanácsokat (üt) is. Sőt, vállalati-üzemi szakszervezet(ek) hiányában a munkáltatóval az üt kötné meg a kollektív szerződést. Ez a legtöbb nyugat-európai állam munkajogával összevetve jogdogmatikai ellentmondás, mivel az üt által a munkáltatóval megkötött megállapodás üzemi megállapodás, nem pedig kollektív szerződés. A kollektív szerződésnek munkavállalói részről ugyanis a szakszervezetek az alanyai, nem pedig az üt-k. A frankofon/latin jogrendszert követő államok és Dánia esetében azonban a kollektív szerződés és az üzemi megállapodás valóban összecsúszhat egymással, mivel a kollektív szerződés üzemi szinten szakszervezeti és üzemi tanácsi részvétellel is megköthető a munkáltatóval.
Mindebből az következik, hogy az üt-k magyarországi bevonásával kapcsolatos kormányzati felvetés elvben járható, nem áll ellentétben az EU munkaügyi normáival, kizárólag jogdogmatikailag vannak e megoldással szemben aggályaink. Nem lenne teljes a problematikus kérdések feltérképezése, ha nem utalnánk arra, hogy az Mt jelenlegi szabályai értelmében az országos szintű ÉT-ben és a KIÉT-ben megkötött megállapodások – a frankofon/latin államok országos szintű tripartid megállapodásaival szemben – nem számítanak kollektív szerződésnek, így az államot sem kötik, csupán a minimálbérrel, a munkaidő legkisebb mértékével, valamint a tömeges létszámleépítéssel összefüggő kérdésekben. Így fordulhatott elő, hogy a korábbi kormányzat több, e két országos érdekegyeztetési fórumon a partnerekkel megkötött bérmegállapodást utólag nem tartott be. Hogy ilyen a jövőben ne fordulhasson elő, indokolt lenne az Mt-ben kimondani, hogy az ÉT-ben és a KIÉT-ben megkötött minden megállapodás kollektív szerződésnek minősül, aminek be nem tartása jogkövetkezményekkel jár.
(A szerző egyetemi tanár)