Olaszországban a gazdasági növekedés idei üteme jóval alacsonyabb lesz annál, mint amilyet tavasszal prognosztizáltak – állítja a hivatalba lépő miniszterelnök. Ennek oka az ázsiai gazdasági és pénzügyi válságnak az európai – és ezen belül az olasz – gazdaságra gyakorolt fékező hatásában keresendő. Az ebből fakadó többlet-munkanélküliség alkalmat teremt arra, hogy felerősödjenek a foglalkoztatási politika reformjáról folytatott viták. Ugyanakkor – hála az előző két évben a költségvetés pozícióit erősítő adóemeléseknek és a kiadási oldal megnyirbálásának – az olasz gazdaság változatlanul képesnek látszik a Maastrichtban a költségvetési hiány maximumára meghatározott feltételek teljesítésére.
A Confindustria, az olasz gyáriparosok szövetségének számításai a gazdasági növekedés trendjének negatív irányú korrigálását és a miniszterelnöknek a büdzsé alakulásával kapcsolatos derűlátását egyaránt megerősítik. A vártnál lassabb világkereskedelmi bővülés, illetve a belföldi fogyasztás korábbinál gyorsabb ütemű élénkülése egymással ellentétes irányú hatást fejtett ki. Így a GDP az idén október végi becslések szerint csak 1,5 százalékkal haladja meg a múlt évit, szemben a korábban várt 2,7 százalékkal, és a Confindustria által júniusban még 2,3 százalékban meghatározott mértékkel. Az infláció üteme egyébként mérséklődik (most évi rátában már csak 2 százalék), ami elsősorban az importárak csökkenésének és a cserearányok ebből fakadó javulásának köszönhető.
A lanyhuló növekedés élénkítését szolgálta a kormány első karakterisztikus lépése, a diszkont kamatláb vártnál nagyobb mértékű – 1 százalékpontos – csökkentése, 4 százalékra. Az utóbbi hat hónapban ez volt az első ilyen lépés, arányát tekintve pedig a legnagyobb 1993 júliusa óta.
A gyáriparos-szövetség állásfoglalása szerint a növekedési ütem lanyhulása ellenére a foglalkoztatási helyzet kismértékben még javulhat is. Igaz, a Prodi-kormánynak a múlt év végén nyilvánosságra hozott gazdasági programja még 240 ezer új munkahelyet ígért erre az esztendőre, ennek azonban legfeljebb a fele fog megvalósulni. Az elmúlt 5 évben 1,3 millió munkahely szűnt meg Olaszországban, s az így felszabaduló munkaerő egy részét az egyre terebélyesebbé váló árnyékgazdaság szívta fel. Mindent egybevetve, a Confindustria szerint a most 12 százalékot meghaladó munkanélküliségi rátát jövőre sem sikerül lényegesen csökkenteni.
Carlo Azeiglo Ciampi, a régi-új gazdasági miniszter a közelmúltban olyan programcsomaggal állt a nyilvánosság elé, amely részint a foglalkoztatási helyzet javítását, részint a gazdasági növekedés gyorsítását szolgálja. E program részeként a kormány belföldön egy – részleteiben még nem teljesen tisztázott – szociális paktumot szeretne elfogadtatni.
A kabinet a belföldi vállalkozókat a beruházási tevékenység élénkítésére, míg a szakszervezeteket a munkaerőpiac mobilitásának növelésére szeretné ösztönözni. Kezdeményezése a vállalatok körében összességében kedvező visszhangra lelt, a munkavállalók fontosabb szervezetei azonban egymásnak is ellentmondóan fogadták a javaslatokat. A vezető szakszervezetek közül a kereszténydemokrata orientáltságú CISL általános sztrájkban gondolkodik, miközben a baloldali irányultságú CGIL azzal a feltétellel hajlandó elfogadni a kormány indítványait, ha az lemond a tb-rendszer tervezett reformjáról – azaz szigorításáról.
Tény, hogy az itáliai munkaerőpiac az elmúlt években sokkal mozgalmasabb, rugalmasabb lett. E mobilitás azonban azt a veszélyes lehetőséget is magában foglalja, hogy azok, akik felmondási védelem nélküli munkaszerződést kötöttek, elbocsátásuk esetén jószerével csak a feketegazdaságban, netalán a szervezett bűnözésben találnak elfoglaltságot. Márpedig ez – figyelmeztetett a közelmúltban Antonio Fazio, a központi bank elnöke – enyhén szólva nem vezet a problémák megoldásához. Ahhoz a foglalkoztatásra vonatkozó szabályok általános deregulációjára, a béreknek a termelékenység fejlődéséhez kötődő alakítására, a vállalati adóterhek további csökkentésére, a költségvetési kiadások fokozott mérséklésére lenne szükség. Valamint arra, hogy a tb súlypontja az államiról a magánszférára tevődjék át. Kétségtelen, hogy mindez Olaszországban sokáig tabutémának számított, ám ezek az elvárások most hivatalos helyen is megfogalmazódtak.