Kezdjük a száraz, ám annál beszédesebb tényekkel. Ez év augusztusában Magyarország devizában fennálló bruttó (a vállalatoknál nyilvántartott tulajdonosi hitelek nélkül számított) adóssága 21,5 milliárd dollárra rúgott. Ugyanez az adat nettó értéken számolva nem éri el a 7,7 milliárd dollárt. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) és a kormány nettó adóssága ebből mintegy 2,1 milliárdot tesz ki, ami alig valamivel több mint a fele a tavaly decemberi értéknek. Ezzel ellentétesen alakult viszont a hitelintézetek, a vállalkozói és egyéb szektorok nettó adóssága, amely a tavalyi 4,9 milliárdról 5,5 milliárd dollárra növekedett.
A számok alapján érvényesülni látszik az a kedvező tendencia, hogy a külföldi hiteleket egyre nagyobb mértékben a magánszektor veszi igénybe, míg az MNB – a kormánnyal és a jogi szabályozással összhangban – visszafogott hitelfelvételi politikát folytat. Más szóval, a jegybank inkább csak irányadó (benchmark) kibocsátásokat hajt végre, azzal a céllal, hogy egyrészt csökkentse a külső adósság finanszírozási költségeit, másrészt a magánszektor külföldi hitelfelvételei számára is kedvező referenciahozamot érjen el.
E törekvés jegyében dobott piacra az MNB újabb 250 millió márka eurokötvényt az elmúlt héten Londonban, 1 milliárd márkára emelve ezzel az e sorozatú papírok eddig kibocsátott névértékét. A változó kamatozású kötvény 37,5 bázispontos – azaz a 3 hónapos irányadó londoni bankközi kamatlábat, a Libort 0,375 százalékponttal meghaladó – “ára” igen kedvezőnek mondható. Ráadásul a csökkenő kamatfelárral megteremtődik annak a lehetősége, hogy az állam helyett azok a gazdálkodók jussanak olcsóbb külföldi hitelekhez, amelyek azokat várhatóan a leggazdaságosabban tudják felhasználni.
A MNB devizatartaléka augusztusban 9,42 milliárd dollár volt, ami ugyan a tőkekiáramlás miatt kevesebb a nyár eleinél, ám a tavaly decemberinél még így is 1 milliárd dollárral nagyobb értéket mutat. (Nem úgy a szeptember végi, amely az előzetes adatok szerint már csak 8,2 milliárd dollárt tett ki.) A jegybank a nemzetközi tartalékok szintjének meghatározásakor a kereskedelmi mérleget, a gazdaságba áramlott spekulatív tőke nagyságát és az ország adósságszolgálati terheit veszi figyelembe. Mivel a tartalék nagyságának változását alapvetően a fizetési mérleg egyenlege határozza meg, azt célszerű az importfedezeti mutató nagyságával jellemezni. Az MNB álláspontja szerint – s ez megegyezik a nemzetközileg elfogadott elvárásokkal – a tartalékoknak legalább 3 havi import nagyságát kell fedezniük. A mostani állapot szerint a devizatartalékból több mint 5 hónapig lehet finanszírozni a behozatalt, annak nagysága tehát elégségesnek mutatkozik. Az is igaz viszont, hogy a túl magas devizatartalék – bármennyire is hatékony a menedzselése – mindaddig, amíg eladósodás áll mögötte, a külső forrásbevonás és a kihelyezések közötti hozamkülönbözetnek megfelelő veszteséggel jár. A külső államadósság csökkentése tehát e szempontból is indokolt.
Az adósságállomány kedvező alakulása mellett nem szabad elfeledkezni arról, hogy Magyarország éven túli adósságának egy jelentős része a következő években jár majd le (lásd a grafikont). Ez nagy terhet jelentene az országnak, ám a kedvező makrogazdasági helyzetet figyelembe véve valószínűsíthető, hogy e hiteleket vagy azok egy részét a lejárat előtt visszafizetik, s helyettük az állam kedvezményesebb konstrukciójú kölcsönöket vesz fel (ezt a technikát hívja a szakzsargon rollírozásnak).
Az év első felében az állami költségvetés adósságának csökkenéséhez a legjelentősebben fél tucat, a Világbank által nyújtott – úgynevezett Single Currency Pool típusú – hitel előtörlesztése járult hozzá. Az előtörlesztést is a rollírozási gondolatmenet indokolta, hiszen a szóban forgó hitelek állományának jelenlegi piaci feltételekkel történő megújítása során a költségvetés jövőbeni kamatkiadásai csökkenthetők, továbbá az új, egy devizában felvett és nyilvántartott kölcsönök árfolyamkockázatát könnyebben lehet azonosítani és fedezni piaci eszközökkel.
Mindazonáltal a hitelfelvétel terén érdekes kérdést vet fel az MNB és a költségvetés viszonya. Magyarországon a külföldi hitelek többségét a jegybank igényelte, így a magyar állam – a finanszírozási rendszer ezen sajátossága miatt – a bankok bankján keresztül adósodott el a külföld felé. Az országok többségében viszont ez nem így van; a központi bank közvetlenül nem adhat hitelt az államháztartásnak. Az Európai Unión (EU) belüli szabályozásnak is az az alapelve, hogy az állam semmilyen megkülönböztetést ne élvezzen a hitelpiacon. Vagyis a költségvetés és a jegybank kapcsolatait is piaci alapokra kell helyezni, hogy ezáltal a kormányzati szektor is érzékelni tudja eladósodásának valódi költségeit. Az a tény, hogy nálunk ez nem így van, azzal a következménnyel jár, hogy az állam eladósodottsága csak a költségvetés és az MNB mérlegeinek összevonásával, az egymás közötti kapcsolatok kiszűrésével, azaz a konszolidálással érhető tetten. Mivel a jegybank ebben az esetben csak egy közvetítő, ezáltal kaphatunk valós képet az államadósságról, különben nagy torzulások mutatkozhatnak.
Az uniós normák teljesítését szolgálta, hogy 1998 januárjától a központi költségvetés bruttó tartozásainak nyilvántartása más módszertani alapokra helyeződött; a korábbi külső és belső bontás helyett az adósságállomány egésze forint- és devizaadósságra oszlik. Így többek között jobban értelmezhető az 1997-ben megalkotott belföldi devizaadósság kategória, amely alatt a központi költségvetés MNB-vel szembeni devizaadósságát kell érteni. A központi büdzsé bruttó tartozása 5921,8 milliárd forintot tett ki 1998 szeptemberében, ebből közel 3491,8 milliárd a forinttartozás. A devizaadósság 2430,0 milliárd forint, azon belül pedig 2120,2 milliárd az imént említett belföldi devizatartozás.