Immár több évre tekint vissza az a “csata”, amelyet a magyar és a környező országok acélipara vív egymással. A szembenállás különösen cseh-magyar vonatkozásban volt érzékelhető, miután a FÁK-országokból történő behozatalt az ipari tárca kontingentálta. A Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodás (CEFTA) térségéből érkező acélipari termékek kétharmada származik Csehországból, ráadásul ennek az importnak a mennyisége 1996-ról 1997-re megkétszereződött, megközelítvén a százezer tonnát (lásd a grafikont).
Az ipari tárca az erősödő importot látva a június végi CEFTA-ülésen terjesztette elő mennyiségi korlátozási javaslatát, melyet a társulás végül nem szentesített. Ehelyett július 7-én a magyar és a cseh acélipari érdekképviselet állapodott meg egymással, s az utóbbi 9 termék importjára vállalta tagjai nevében az önkorlátozást. Nagyságrendileg összesen évi 21 ezer tonnányi, időarányosan szállítandó termékre esett volna vissza így a cseh acélipar által júliustól szállítható mennyiség.
A Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés adatai alapján egyértelmű: a cseh cégek már a július-augusztusi időszakban túllépték az egy évre megengedett mennyiséget. Húzott rudakból 750 tonna az éves vállalás, de csak a vizsgált periódusban 1213 tonna jött be; huzalokból évi 750 tonna helyett egyetlen hónapban 886 tonnát exportáltak; hegesztett csőből és zártszelvényből 500 tonnányi érkezhetett volna, helyette 1100 tonna lépte át a magyar határt. Ezen három termék mindegyikét hazai termelő is előállítja, ráadásul bőven akad kihasználatlan kapacitás.
Árnyaltabb a helyzet az idehaza nem teljeskörűen gyártott idomacélok esetében, bár ezekből is 5 ezer helyett 7564 tonnányit vámoltak el. (Levonva az itthon nem termelt áru mennyiségét, a túllépés 600 tonnára rúg.) Az adatok alapján a cseh cégek a legjobb esetben is fél évre elegendő mennyiséget exportáltak ide egyetlen hónapban, júliusban. Augusztusban a helyzet – tendenciáját tekintve – javult. Csökkent a behozatal üteme, egyes esetekben a júliusi felére esett vissza az import.
Információnk szerint a behozatali dömping elsősorban a borsodi vállalatokat sújtja, de a Csepeli Acélcső Kft.-t is kedvezőtlenül érinti. Simon Béla, a csepeli cég ügyvezető igazgatója szerint a magyar építőipari felfutás megrendeléstöbbletét a külföldi gyártók fölözték le. A kft. számára a csövek és zártszelvények importja érzékelhető volt, még ha nem is tudták kideríteni ezek pontos eredetét. A cég belföldi értékesítése 1995 első nyolc hónapjához képest az idei hasonló időszakban 72,5 százalékra csökkent, amit csak az export megduplázásával tudtak ellensúlyozni.
A megkérdezettek másik része mintha az augusztusi visszafogást érzékelné inkább. A gyártók – mint például Tartó Lajos, a melegen hengerelt rúd- és idomacélokat, szálabroncsokat gyártó ózdi Finomhengermű Munkás Kft. kereskedelmi osztályvezetője – az újonnan felbukkant, alapanyagárnál alig drágább román termékekre panaszkodtak. Vagy éppen azt emelték ki – köztük Hopka László, a Salgótarjáni Acélárugyár Rt. vezérigazgatója -, hogy a túllépés ellenére sem nőtt annyira a cseh behozatal, mint korábban. A salgótarjáni cégvezető ráadásul 4 százalék körüli hazai keresletnövekedést tapasztalt, s ez árbevételüket várhatóan 10-12 százalékkal, 4,6 milliárd forintra emeli.
Érzékelve a dömpingveszélyt, a honi szakmai szervezet szeptemberben “minél előbbi” egyeztetést kért, erre várhatóan november végén kerül sor. Zámbó József, az egyesülés kereskedelmi igazgatója szerint – miután a behozatal egyes termékekből nagyobb a hazai termelésnél – nem piac-, hanem iparvédelemről van szó. Nyugat-Európa egyetlen országa sem enged meg magának hasonló luxust, már ha egyáltalán szükségesnek tartja acélipara megőrzését. Simon Béla szerint pedig elfogadhatatlan, hogy a megfigyelési rendszer képtelen követni a folyamatokat.
Az azonban kétségtelenül igaz, hogy a cseh acéltermékek jó része olcsóbb a megfelelő magyar áruknál. Az ottani acélipari kapacitásokat ugyanis Csehszlovákia méretére szabták – így termelésük három-négyszeresen haladja meg a szétválás utáni belföldi igényeket. Tekintettel a foglalkoztatásra és a devizabevételi kényszerre, a prágai kormányzat nem engedheti meg magának az acélipar leépülését. Elkerülendő a nyugati dömpingvádakat, odahaza is alacsonyan tartják áraikat, többnyire közvetett dotációval.